Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 5. szám - Új szövetségi rendszerek

MAGYAR KÜLPOLITIKA A ffláGYAR REVÍZIÓS LIGA HIVATALOS LAPJ A XX. É V F O'L Y ArM, 5 * S Z. BUDA'PEST 19 3 9 L j szövetségi rendszerek Irta: Gróf Csáky Imre ny. külügyminiszter. Az angol-török segélynyújtási egyezmény létrejöttével és a még vita tárgyát alkotó részletkérdések megoldása után előreláthatólag a közeljövőben megvalósuló angol-francia-orosz szövetségi szerződéssel egyrészt, a német-olasz szövetségi szerződésnek Berlinben megtörtént aláírásával másrészt, látható külső szentesítést nyert azon állapot, mely lényegileg már néhány év óta uralta Európa nemzetközi helyzetét. Az eddig is szorosan együttműködő két hatalmi csoport mintegy cégnevet adott a meglévő állapotnak. Mostantól fogva hivatalosan is két egymástól élesen elhatárolt hatalmi csoport áll szemben egymással Európában, annak békéje felett őrködve — ha ugyan a jelenlegi helyzetet lehet a béke szóval megjelölni — mindaddig, míg mindegyiküknek ereje ellensúlyozza a másikét. Vagyis visszatérünk az 1914 előtti állapothoz, melyet az európai egyensúlypolitika korszakának neveztek. Mindkét hatalmi csoport hivatalos megalakulásakor ismételten és hangsúlyozva kiemelte, hogy az általa kötött szerződések semmi más állam vagy államcsoport ellen irányuló éllel nem bírnak, hogy a szerződő felek szándékai békések és hogy az egyes szerződő felek között már előbb is fennálló baráti viszonyoknak határozott körvonalakban való hivatalos megrögzítése és pontos körülírása kizárólag csakis a szerződő felek saját biztonságának megerősítését és védelmét szolgálja. Ez is analógiája az 1914-i állapotoknak, mikoris úgy a hármasszövetség, mint az antant hatalmai is őszinte meggyőződéssel hangoztatták szövetségi rendszereiknek kizárólagosan védelmi jellegét, mely a kölcsönös segélynyújtás kötelezettségét csakis ki nem hívott támadás esetére köti ki. És mégis mi lett a hármasszövetség és az antant ezen kifejezett és őszinte békepolitikájának eredménye? Miért vezetett ez a politikai rendszer, mely életrehívóinak kétségbevonhatatlan célzata szerint a béke ügyét akarta szolgálni, a legvéresebb háborúhoz, melyet az emberiség valaha megélt? Ezen fogasnak látszó kérdésre a válasz valóságban igen egyszerű, mert magában foglalja azt a szövetségek és megállapodások főcélját megjelölő szó maga is: az egyensúly fenntartása. Mert az egyensúly fogalma, mely a fizika szótárából lett a politika által kölcsönözve, magánál lényegénél fogva sem jelenthet állandó, biztos nyugalmi állapotot, hanem mindig csak egy vagy több egymással szemben, ellenséges irányban ható, egyforma potenciával bíró erők kölcsönhatásából származó látszólagos és ideiglenes nyugalmi állapotot. Ez a látszólagos nyugalmi állapot éppen csakis azért áll fenn, mivel az ellenkező hatást kiváltó erők koefficiense egyenlő lévén, azoknak egyike sem képes a maga oldalára billenteni a mérleg serpenyőjét. Vagyis olyan állapot ez, mint a mikor két egyforma erejű birkózó látszólag mozdulatlan ölelésben áll a porond közepén és így statikus képet nyújt a közönségnek, dacára azon erőlködésnek, mellyel mindegyik teljes erejének megfeszítésével igyekszik ellenfelét két vállára fektetni. Igaz ugyan, hogy az egyensúly politikája ideiglenesen a fennálló helyzet változatlan fenntartását eredményezheti, mint ahogy a hegyére állított gúla is megállhat ideig-óráig ezen helyzetben gyakorolt egyensúlyozó tenyerén; sőt egyes adott esetekben tényleg nagy szolgálatot is tehet a béke érdekében. Vonatkozik ezen megállapítás elsősorban olyan meghatározott esetekre, melyekben az ügyes békepolitika ad hoc olyan hatalmi egyensúlyhelyzetet tud teremteni az érdekelt felek között, hogy ezek, tekintettel a siker bizonytalan kilátásaira, melyeknek oka éppen a szemben álló felek erőviszonyainak egyformaságában rejlik, indokoltabbnak tarthatják a bár talán kisebb sikert, de feltétlenül sokkal kisebb kockázatot is jelentő megegyezéses politika útjára térni a nyilt erőszak alkalmazása helyett. Egészen más azonban a helyzet, mihelyt az úgynevezett egyensúlypolitika mint általános és állandó politikai alap kerül előtérbe. Az államok közötti állandó jó viszony csakis a kölcsönös bizalom és megértés és az ezekből származó kölcsönös engedékenységre való hajlandóság szilárd alapján nyughatik. Az egyensúlyi politika, mely nem ezen megértésre, vagyis nem a lelki tényezőre, hanem kizárólag csakis külső erőtényezőkre építi fel rendszerét, mindig csakis ideiglenes ér tékű és felette labilis alapú lehet, mert törvényszerűen össze kell omolnia ezen statikusnak csak látszó, de valójában láthatatlanul erősen dinamikus és csakis az ellentétes irányban egymásra ható feszítőerők, illetve nyomások komponense által fenntartott helyzetnek abban a pillanatban, amelyben ezen erők vagy nyomások egyikének hatása változást szenved, akár meggyöngül az, akár megerősödik. Mert akkor szükségképpen beáll az a helyzet, mint amikor az egymást átölelő két birkózó közül egyiknek ereje megroppan: elterül a földön és magával rántja ellenfelét is. Ebben rejlik minden egyensúlyrendszernek, mint állandó politikai rendszernek veszedelme és ezért kellett 1914-ben elkerülhetetlenül kitörnie a háborúnak abban a pillanatban, amelyben az antanthatalmak meggyőződtek arról, hogy a velük szemben álló hármasszövetség egyik tagja már