Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 4. szám - Állameszme és népi elv

6 MAGYAR KÜLPOLITIKA tása, de nincs abszolút érvénye. Amit 1918 és 1939 között gondolhattunk, hogy a népi elv minden más elgondoláson alapuló politikai szervezetet le fog rombolni és végül is egyedül fogja a legmagasabbfokú politikai egységeknek alapját képezni, nem következett be. Valahogyan visszatérünk abba a korszakba, amelyben az államérdek, az államraison volt minden politikai elgondolás, minden politikai ténvkedés legfőbb vezérlő elve. Államérdek, államraison pedig végső fokon nem jelent mást, mint egy terület egymásrautalt lakossága életigényeinek optimális kietégítését biztosítani. A népi elvtől — ha nem is vele ellentétben tehát visszatértünk az állameszméhez mint politikai vezető eszméhez. Amint a népi elv máskép és másképpen konkretizálódik, aszerint milyen népről van szó, épp úgy a konkrét állameszmét sem lehet minden államra vonatkozóan közös nevezőre hozni. Mindannak dacára még így elméletileg is meg lehet állapítani, hogy ott, ahol különböző népek élnek közös politikai szervezetben, az állameszme nem jelentheti egyik népiségnek sem a tagadását. Más szóval az állameszme nem eshet teljesen egybe csak az egyik, legyen az akár vezető nép, vagy népcsoportnak népi eszméjével. Az ilyen államban a népi totalitásra való törekvés az állameszme megsértését jelentené. Mindezt régi, jobban ismert fogalmakkal is ki lehet fejezni. Azt jelenti ez, hogy a totális nemzeti államra való törekvés ott, ahol különböző népek élnek közös állami szervezetben, ellentétben áll az ilyen államnak eszméjével. Nem akarunk továbbra az elmélet síkjában maradni, hanem a mondottakból a magyar jelen és jövő szempontjából megfelelő gyakorlati következtetéseket levonni. A trianoni Magyarország népi összetétele olyan volt, hogy itt a totális nemzeti államra való törekvésnek természetes jogosultságát nem lehetett kétségbe vonni. A sorsnak egy kedvező fordulata azonban hozzájuttatott bennünket a visszacsatolt Felvidékkel először nem jelentéktelen tót tömegekhez, majd később kb. félmillió kárpátalji szláv lakossághoz. Ezzel azonban a Kárpátmedence politikai újjárendeződését, benne a magyar élet újjáalakulását, nem tartjuk lezártnak. Azt valljuk, hogy a Kárpátmedence életképessége a magvar államiság további kiterjesztésével áll összefüggésben. Tekintve, hogy a Kárpátok medencéjében magyarok mellett más népek is élnek, az így létrejövő új magyar államban is számtalan nem magyar nép fog élni. Ha tehát a trianoni határok ideién a totális nemzeti államra való törekvést meg lehetett érteni, ma már e tekintetben megváltozott a helyzet. Mindez elég kézen fekvő igazság, amelyet ma már a legkomolyabb tényezők is hangoztatnak. Ennek az igazságnak azonban van egy másik nem kevésbé fontos oldala is. Az állameszme renaissancea, amint azt napjainkban megértük, nemcsak az államvezető népnek írja elő a kategorikus imperativust, hanem éppen úgy a kisebbségi népcsoportoknak is. Az előbbitől megkívánja a népi elv elismerését, az utóbbiaktól pedig megköveteli, hogy törekvéseinél ezt az elvet az állameszmét alkotó többi elvekkel hozza összhangba: hogy magát az állameszmét mint legfőbb vezérlő gondolatot elismerje. Bármennyire jogosult is a népcsoportoknak a törekvése, hogy megfelelő kulturális, gazdasági és politikai szervezeteket létesítsenek, ezeknek a szervezeteknek úgy alakilag mint pedig a bennük érvényesülő szellemet illetően nem szabad az állameszme szabta korlátokat túllépniök. Vájjon nehéz lesz e ezeket a szempontokat egyik oldalon is, a másik oldalon is betartani? Az állameszmét, amint azt itt megfogalmaztuk, a magyar történelemből jól ismerjük. Nem feledkeztünk meg róla a trianoni időben, tudatában vagyunk annak ma is és azok maradunk bizonyára a jövő nagyobb Magyarországában is. Ez pedig a szentistváni állameszme, amit legalább elvben eddig még senki sem tagadott meg, amit a magyar politikai gondolkozás ma is változatlanul irányadónak fogad el. A trianoni időben a szentistváni államról álmodoztunk, reméltük annak eljövetelét, hirdettük annak igazságát, így mi sem természetesebb, minthogy most, amikor közelebb jutottunk hozzá, meg is próbáljuk azt valósítani. Amikor fennebb azt mondottuk, hogy a megváltozott helyzettel számolnunk kell, ez sokak előtt talán fájdalmasnak tetszik, túlságosan nagy áldozatnak, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a magyar közvélemény a háború előtt a totális nemzeti állameszmének állott teljesen a hatása alatt. Pedia az új helyzetből folyó követelmény nem jelent alapvető változást. A magyarság vezető szerepét a történelmi magyar területen a háború előtt senki sem ellenezte, a vezetéshez való jo<4át senki sem tagadta. Ez a vezető szerep nemcsak igény volt, nemcsak jog, de valóban minden tekintetben érvényesült is. A magyarságot múltja, történelmi teljesítményei, kultúrája tette erre hivatottá és természetesen az a tény, hogy a Kárpátok övezte területet magyarok foglalták el és uralkodtak itt ezer éven keresztül. Ebben az elismerésben, ebben a megbecsülésben sem a trianoni sem a mai nagvobb Magyarországban változás nem állott be és előreláthatólag a majd még nagyobb országban sem következhetik be. Ha a magyar közvélemény a ma^a reális valóságában látja az új helyzetet, nem lesz nehéz a szentistváni állameszmét érzés ben, gondolkodásban és tettekben is érvényre juttatni. Kérdés, vájjon a népcsoportok is képesek-e a népi elvnek olyan értelmezést adni. amely a szentistváni gondolattal nem ellenkezik? itt mindenekelőtt rá kell mutatni arra, hogy a népcsoportok a szentistváni állameszmének lénveges elemei. Ha különböző népek Magvarországon nem éltek volna és ha az állam mindezeknek a népeknek nem lett volna közös állama, ha ők abban nem az ő sajátjukat is látták és ismerték volna el: nem is |,app iéise< „Maiásztanya" é"erme Ki^ien már nem az Üllői úton, hanem benn az utcában van a Városháza előtt! . Gyönyörű Mátyás király korabeli vadászkastély. Telefon a régi: 147-150. Tulajdonos főz-