Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 3. szám - Európa válsága és Magyarország helyzete

MAGYAR KÜLPOLITIKA A MAO VAU REVÍZIÓS LIGA HIVATALOS LAPJA X X. É V F O L Y A M. 3. S Z. BUDAPEST 19 3 9 Európa válsága és Magyarország helyzete írta: Gróf Csáky Imre ny. külügyminiszter Magyar honvédek testvériesen ölelkeztek öszsze az Erdős Kárpátok ormán lengyel katonákkal: a két nemzet régi óhaja valóra vált, és mint évszázadokon át, ismét együtt és egymás mellett áll őrt az európai kultúra felett a Beszkidek gerincén. Ha valaha, most van eléggé nem méltányolható fontossága ezen ténynek, ma, mikor nemcsak kelet felől fenyegeti egyforma veszély a két testvér nemzetet, hanem az Európa forrongó tűzkatlanában jövő események előhírnökeként kavarog — egyelőre még a mélyben — a szenvedélyek lávája, mely minden percben kitörni készül és mely forró árjával elsepréssel fenyeget minden nemzetet, mely nem őrködik rendületlen figyelemmel biztonságán, gátat vetve minden veszélynek, bármely oldalról is fenyegetné az. Régmúlt idők bölcs államférfia mondta, hogy „parva sapientia regitur mundus." Valóban, talán soha sem volt oly igaz ezen megállapítás, mint ma: mert ha higgadtan mérlegelve vizsgáljuk Európa mai feldúlt állapotának Okait, nem zárkózhatunk el annak megállapítása elől, hogy azt elsősorban, sőt mondhatnók kizárólag, egyes hatalmak, illetve hatalmi csoportok érthetetlen rövidlátása, a való helyzettel való nem számítása idézte fel. Mert mi voltaképpen Európa mai válságának közvetlen oka? Itt él e földrész szívében, egy 85 milliós nagy nemzet, mely a sors által neki kijelölt aránylag szük határok között — nem önhibájából, hanem a természet mostoha szeszélye következtében — nem tudja megtalálni az élete fenntartásához okvetlenül szükséges nyersanyagok kellő mennyiségét. Ilyenformán legelemibb életösztönét követve, kénytelen olyan terjeszkedési lehetőségek után nézni, melyekkel ezen hiányt pótolhatja. Mint azt Hitler vezér és kancellár ismételten és minden kertelés nélkül kimondotta, e kényszerítő helyzet hatása alatt támasztott igényt a német birodalmi kormány Németország volt gyarmatainak visszaadására. Ilyen körülmények között e követelés éppen józan ésszel nem ítélhető sem alaptalannak, vagy éppen túlzottnak. Sőt még a legyőzöttek létérdekeit figyelembe vajmi kevéssé vevő versaillesi békehatározatok is azt a következtetést látszanak igazolni, hogy akkor még maguk a győzők is tekintetbe vették a német gyarmatok visszaadásának lehetőségét régi tulajdonosuknak. Máskülönben alig magyarázható, miért nem osztották ki egyszerűen tulajdonul egymás között e gyarmatokat, hanem csak megbízást adattak maguknak azok kezelésére úgynevezett mandátumok alapján? Észszerűleg tehát nagyon is indokolt volna, hogy — esetleges másirányú kirobbanás megelőzésére — minden ellenkezés nélkül visszaadják e gyarmatokat azon régi tulajdonosának, mely jogilag máig sem szűnt meg az lenni s immár nyilvánvalóvá vált, hogy azokra további megélhetése biztosítása szempontjából feltétlen szüksége van. Hogy a nyugati hatalmak nem látják be ennek szükségességét, az — gondolkodó emberekről lévén szó — teljesen érthetetlen. Senki előtt sem ismeretlen, hogy a német anyaföld híjával van azon nyersanyagok nagy mennyiségének, mely egy modern ipari állam ellátásának elemi feltétele. Az is nyilvánvaló minden gondolkodó elme előtt, hogy a Német Birodalom ezen nyersanyagokat idegen gazdasági területről való behozatal útján is csak kis mennyiségben és nagy nehézséggel fedezheti, mivel saját valutája a nemzetközi piacon alig képez reális értéket, viszont devizakészlete — nagyrészt ugyancsak a nyugati hatalmak szűkkeblű gazdasági politikájának következtében — aránylag igen csekély. így Németország külföldi szükségletét csakis cserekereskedés útján fedezheti, mely primitív gazdálkodási módnak lehetőségei mindig igen szűkre szabottak, különösen ha olyan gazdasági területek között alkalmazandó, melyek nagyjában ugyanazon termelési fokon állnak és ennélfogva azonos szükségleteik is vannak, így nyilvánvaló, hogy a németség csakis saját impériumán belül vagy olyan területekről fedezheti gazdasági nyersanyag szükségletét, melyeken legalább gazdaságilag uralkodik, azaz, a német szakkifejezést használva, gazdaságilag „gleichschaltol". Minthogy azonban a ma uralkodó gazdasági eltévelyedés következményeként minden legkisebb állam is — minden észszerűséggel ellentétben — görcsösen igyekszik gazdasági autárkiáját kiépíteni, világos, hogy ezen „gleichschaltolás" a legtöbb esetben csak vagy új területeknek a Német Birodalomhoz való szerves csatolása, vagy azoknak gazdasági szervezetéhez erőszakkal való idomítása útján érhető el. A mi ha megtörténik, a nyugati hatalmak rögtön a legnagyobb izgalomba esnek és világuralmi hódító tervekkel vádolják a Birodalmat, mely valójában nem hatalmi mámorból kifolyólag, hanem legelemibb életfenntartási ösztönétől vezérelve, kénytelen ilyen eszközhöz nyúlni. Nem volna-e tehát sokkal észszerűbb, a volt német gyarmatok visszaadásával biztonsági szelepet nyitni ama feszítő erő levezetésére, mely a német népet arra kényszeríti, hogy ott keresse boldogulásának lehetőségeit, amely irányban a legkisebb ellenállásra talál? Semmi helytálló érv sem hozható fel egy ilyen előrelátó, okos politikai