Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 12. szám - Háború és béke

MAGYAR KÜLPOLITIKA A MAGYAR REVÍZIÓS LIGA HIVATALOS LAPJA X X. ÉVFOLYAM, 12. S Z. BUDAPEST 19 3 9 ^ Háború és béke A mostani nemzedék átszenvedte a nagy világháború minden borzalmát és keresztülment a világháborút követő két évtized minden erkölcsi és gazdasági nyomorán, majd tanuja lett újabb és újabb háborúknak, melyek mindannyia a világháborút befejező békeszerződések teljes elhibázottságának következménye. Következménye annak, hogy nem egyenlő mértékkel mértek, következménye annak, hogy az emberiséget két kategóriába osztották: a győzők és a legyőzöttek kategóriájába. A győzteseknek, jobban mondva nyerteseknek javára foglaltak le minden értéket, minden előnyt, minden hasznot, területet, nyersanyagot, jogokat, szabadságokat, a legyőzötteket, jobban mondva veszteseket pedig pária sorsára szorították, megcsonkították, kifosztották, gazdaságilag elszigetelték, alárendelt rabszolga helyzetébe sodorták. Természetesen, ez az egyenlőtlen, ez az igazságtalan elbánás sem össze nem békíthette az emberiséget, sem egymást megértő népekké nem változtathatta át az ellenségeket, hanem a szakadékokat még mélyebbekké tette, új háborúk magvait szórta szét, melyek kikeltek és pusztítanak, úgy, hogy 20 év óta újabb és újabb háborúk sanyargatják az emberiséget, most pedig megdöbbenten állunk egy, méreteiben még a világháború méreteit is messze meghaladó újabb katasztrofális összecsapás előtt, melyben a világ vezető nemzetei törnek egymás megsemmisítésére és amelybe — félő — azokat a népeket is bele fogják von szólni, akaratuk ellenére, amelyek az újabb világégéssel szemben a szigorú semlegesség álláspontjára helyezkedtek. Man is a fighting animál, — mondotta egy nagy angol államférfiú, s ezzel az igazságot állapította meg. Vérözön kíséri végig a történeimen az ember minden megmozdulását. Az emberiség, ahelyett, hogy egymással egyetértésben a természet ellenséges erőinek legyőzésére, korlátok közé szorítására, az emberi célok szolgálatába állítására törekednék, és csakis erre törekednék, idejének és erejének javarészét egymás marcangolására, tönkretételére, a civilizáció alkotásainak kölcsönös elpusztítására fordítja, sőt civilizációját egyenesen egymás megrontására kieszelt bűnös céljai szolgálatába állítja be. így lesz-e ez mindig? Sok nagy gondolkodót, de a hétköznapi emberek nagy tömegét is állán dóan foglalkoztatta és foglalkoztatja ez a nagy kérdés, anélkül, hogy eddig még a probléma gyakorlati megoldása sikerült volna. Tömérdek kísérlet történt már az állandó béke meghonosítása érdekében, de azért — sajnos — ma is áll Hobbes-nek, a nagy történetfilizofusnak híres mondása, hogy: homo homini lupus. Pedig a józan ész azt aiktálja nekünk, hogy az emberiség fejlődésének logikus követelménye, sőt szükségszerű következménye az állandó béke elérése, igaz ugyan, hogy az ember ősállapota a háború, és pedig nemcsak a népeknek, hanem a családoknak és az egyéneknek tolytonos háborúskodása, a civilizáció azonban sokezer éves fejlődéssel a magánélet teréről teljesen kiszorította a háborús önsegélyt. Az egyéni életben előtorduló viszályokat és vitás kérdéseket ma már nem egymás elleni háborúskodással, nem erőszakkal, nem birokra keléssel, nem az erősebb által való lehengereltetéssel oldják meg, hanem biró elé viszik a vitát és a bíró azt a jogszabályok alapján ítélettel intézi el, amely ítéletnek a felek engedelmeskedni tartoznak, mert a nem engedelmeskedőket az állam kényszerhatalommal szorítja reá, hogy hajoljon meg a bíró ítélete előtt. Amit a magánéletben hosszú fejlődés eredményekép el lehetett érni, nem lehetne-e megvalósítani ugyanazt a népek, az államok között felmerülő viszályok esetében is? Nincs-e mód arra, hogy, valamint magánosok jogvitáit a nyers erőszak teljes kiküszöbölésével a jogszabályok szerint a bíróság intézi el, ugyanúgy a népek és az államok között felmerülő vitás kérdések is ne fegyverrel, ne háború utján, ne erőszakkal, hanem államközi, nemzetközi bíróságok ítélete által intéztessenek el, amely ítélet előtt a népeknek, az államoknak meg kelljen hajolniok? Énnekem szilárd hitem, hogy az emberi fejlődés során el fogjuk érni a tökéletesedésnek ezt a fokát, azonban a legutóbbi negyedszázad szomorú tapasztalatai és különösen az állandó béke megteremtésére hivatott népszövetség teljes csődje arra mutatnak, hogy még nagyon sok szenvedésen kell keresztülmennie az emberiségnek, sok vérözönön kell még átgázolnia, amíg a fejlődésnek erre az óhajtott magaslatára feljut. Ugyanazok a hatalmak, amelyek a párizskörnyéki békediktátumokat megalkották, hozták létre — ezeknek az úgynevezett békeművek kiegészítő része gyanánt — a népszövetség intézményét is, ezt az elméletben gyönyörű, magasztos intézményt, melyet azonban — sajnos — megalkotói ugyanazzal a szellemmel itattak át, amely megteremtette magokat a békediktátumokat; az egyoldalúság, az igazságtalanság, a gyűlölet szellemével. Lehet-e tehát csodálkozni azon, hogy ez az intézmény is ugyanarra a sorsra jutott, amely re magok a békediktátumok jutottak: nem vált az emberiségnek áldásává, nem teremtett békét, hanem újabb háborúkat szított, ennél fogva mindjobban meggyűlöltté vált, elvesztette tekintélyét s ma inkább csak galvanizáltan, mesterséges injekciók segélyével tengeti tovább megúnt életét s még csak azt sem tudja, hogy tisztességes eltemetésben lehet-e része?