Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 11. szám - Magyarország hivatása a Dunamedencében

MAGYAR KÜLPOLITIKA A MHiVAK REVÍZIÓS LIGA HIVATALOS LAPJA \ Magyarország hivatása a Dunamedencében Irta: Gróf Csáky Imre ny. külügyminiszter Magyar szempontból az utolsó hetek legkimagaslóbb külpolitikai eseménye kétségtelenül gróf Csáky István külügyminiszter nagyszabású expozéja volt, mely a képviselőház november 21-i ülésében hangzott el és mely úgy belföldön, mint külföldön, — beleértve a nyugati nagyhatalmakat is, — az események gyors fejlődése dacára még ma is foglalkoztatja a közvéleményt. A diplomácia nyelvét kevésbé értő közönség egy részét, — mely ilyen helyről elhangzó nyilatkozatoktól, különösen a jelenlegi válságos időkben, elsősorban aktuális kérdések megvilágítását várja, — talán kissé meglepte azon körülmény, hogy külügyminiszterünk hatalmas beszédében oly sok időt szentelt a mult eseményeinek és kimerítő visszapillantást vetett az utolsó húsz év magyar külpolitikájára. Ha azonban kiemeljük azt, hogy ezen viszszapillantás nyilván csak alakilag volt mintegy az elmúlt két évtized magyar külpolitikájának ismertetéseként beállítva, valójában azonban a külföld, nevezetesen pedig a nyugati nagyhatalmak vezetőköreihez és közvéleményéhez voltak címezve Csáky István történelmi visszapillantásai, úgy megértjük azok valódi célját is, tudniillik a világháború győzteseinek emlékezetébe idézni azon tényt, hogy a mindenkori magyar kormányok 1919-től fogva sohasem mulasztottak el egy alkalmat sem a világot azon szomorú következményekre figyelmeztetni, melyeket a páriskörnyéki elhibázott és a tényleges helyzet és erőtényezők félre- vagy nemismerésén alapuló békeparancsok Közép- és Délkeleteurópában szükségszerűen előidéztek és melyek most, húsz év múlva, azon kirobbanáshoz vezettek, melynek elkerülhetetlen bekövetkezésére, — bár sajnos, eddig süket fülekre találtak, — utalni meg nem szűntek. Ezen utalás egyben intést is tartalmaz a jövőre nézve, nehogy a jelenlegi háború leendő győztesei — ha ugyan lesznek ilyenek, — ugyanabba a hibába essenek, melyet a világháború győztesei 1919-ben elkövettek. Kzen félreismerhetetlen intéssel egyidejűleg azonban nyugodt öntudatossággal arra is figyelmeztette külügyminiszterünk szava a külvilágot, hogy a jelenlegi megváltozott helyzetben és az eltolódott erőviszonyok között döntő szó illeti meg Magyarországot a középdunai helyzet rendezéséné!, mert, mint kiemelte, „nélkülünk vagy ellenünk a Dunamedencében semmi sem történhetik, ami sorsunkba belevág." Kétségtelenül azonban legfontosabb kitétele az expozénak, mely politikai fajsúlyúnkat úgy befelé, mint kifelé is legjobban jellemzi, azon egy rövid mondatba foglalt megállapítás, mely szerint Magyarország „három világhatalom erőkisugárzásának metszőpontjában fekszik." Ezen klasszikus tömörségű megállapítás ugyanis éles világításba helyezi geopolitikai helyzetünket, rámutat annak erős és gyenge oldalaira, egyszersmind pedig kellően kiemeli a magyarság nemzetközi jelentőségét és hivatását is. Figyelmeztetés a magyarság címére, hogy mily szívó erőfeszítésre, minden erejének a végsőkig való fokozására és állhatatos éberségre van szüksége, hogy a saját magával és a nyugati keresztény civilizációval szemben fennálló évszázados sorsszerű kötelességeinek eleget tehessen és ne engedje, hogy egy önfeledt vagy gyenge pillanatában a több oldalról megnyilvánuló nyomás súlya alatt összeroppanva, letűnjék az európai politika színpadjáról, megszűnve annak önálló tényezője lenni. Ugyanekkor azonban rámutat azon nagy erőmomentumra is, amely adott helyzetünkből következik és melyet legjobban a keresztbolthajtás zárókövének helyzetéhez lehet hasonlítani, mely bár csak kicsiny súllyal bir ugyan maguknak a boltozatoknak óriási tömegéhez képest, de mindazonáltal azok egyik legfontosabb alkotórésze, melynek pusztulása alaktalan romhalmazzá változtatná az egész építményt. Kiemeli egy erős Magyarország közérdekű szükségességét és ismételt figyelmeztetés az európai nagyhatalmak felé, nehogy félreismerve helyzetünket és politikai hivatásunkat, ismét politikai kontárok vagy rosszindultú fondorkodók kezébe helyezzék ezen oly fontos szerepet betöltő nemzet sorsát, melynek gyengítése csakis újabb káoszt idézhetne elő Európa keleti részén, melynek visszahatása, — mint azt az utolsó húsz év története cáfolhatatlanul bizonyítja, — nem maradna el a nyugateurópai államalakulatok viszonyainak kialakulására sem. Hogy a magyar részről húsz év óta állandóan hangoztatott és a külügyminiszteri expozéban oly meggyőzően csoportosított érvek súlya alatt Páris és London politikai közvéleménye a tőle megszokottnál több megértéssel kezdi megítélni a magyar kérdést és nemzeti célkitűzéseinket, azt számtalan jellegzetes tünet bizonyítja, melyet talán túlzott optimizmus nélkül nem kizárólag csakis a jelenlegi háborús helyzet által indokolt pillanatnyi opportunizmus megnyilvánulásaként értékelhetünk, hanem amelyekben a kezdődő tisztánlátás előjeleit véljük felismerhetni. Annál érthetetlenebb, hogy Románia külügyminisztere éppen a jelenlegi, Románia szempontjából egyébként sem különösen kedvező pillanatot tartotta alkalmasnak arra, hogy válaszképen a magyar külügyminiszteri expozénak Románia címére intézett, bár öntudatos és a magyarság nemzeti célkitűzéseit kidomborító, de egyébként az adott körülmények között barátságtalannak éppen nem minősíthető szavaira kategorikus és rideg hangnemé1-