Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 5. szám - Európa uj rendje felé

MAGYAR KÜLPOLITIKA 3 Európa uj rendje felé Irta: Gróf Csáky Imre ny. külügyminiszter. május 10. Az elmúlt hetek legjelentősebb külpolitikai eseménye kétségkívül az angol-olasz megegyezés létrejötte. Azon aránylag rövid idő, mely alaít a másfél év óta tartó és ismételten a legaggasztóbb méreteket öltött, egész Európát nyugtalansággal eltöltő angol-olasz feszültséget mindkét fél teljes megelégedésére sikerült megszüntetni, ismét egyszer fényes tanubizonyítékát adta annak, hogy, — a nemzetek közötti érintkezésben csakúgy mint a magánéletben is, — gyakran a legkiélezettebb ellentétek sem annyira a tényekben gyökereznek, mint inkább azon bizalmatlanságból erednek, melyet a bizonytalanság, a másik fél szándékainak nem ismerése, táplál és mely őszinte jóakarattal folytatott személyes eszmecsere útján könnyen eloszlatható. Annál jogosabban táplálhatjuk a reményt, hogy ezen megegyezés állandóan fogja éreztetni megnyugtató hatását a világpolitikában, mivel annak tartalma mindkét tárgyaló felet egyformán elégítette ki, vagyis nincsen sem győztes, sem legyőzött, habár tagadhatatlan, hogy az erkölcsi siker Rómát illeti, mely egy talpalatnyira sem volt kénytelen eltérni az általa eredetileg elfoglalt állásponttól. Végeredményben megállapíthatjuk, hogy a római egyezmény fényesen igazolta Eden elődjének, Sir Sámuel Hoare volt angol külügyi államtitkárnak politikáját, ki már az olaszabesszin viszály kitörése idejében ugyanazon az alapon akarta tisztázni Olaszország viszonyát Angliához, amelyen azt másfélévi állandó izgalom és folytonos súrlódások után a józan reális politika alapjára visszatérő Chamberlain kormánya most rendezte. Viszont meg kell állapítani azt is, hogy Edennek doktrinér idealizmuson alapuló, a való helyzettel nem számoló politikája érzékeny presztizs-veszteséget okozott Angliának sőt talán tényleges haszontól is megfosztotta, mivel fel tehető, hogy az olasz kormány afrikai vállalkozásának legelején, mikor annak végső eredményét még nem láthatta előre és az 1896-iki aduai katasztrófa kísértő emlékével a háttérben, alighanem a jelenlegieknél sokkal messzebbmenő és lényegesen kézzelfoghatóbb előnyöket biztosító megegyezés alapján is hajlandó lett volna az Angol birodalom jóakaratát a maga számára biztosítani. A ténnyé vált angol-olasz megegyezésnek elkerülhetetlen következménye az olasz-francia közeledés kísérlete, mely jelenleg van folyamatban és melynek — legalábbis formailag — sikeres befejezésére annál biztosabban számíthatunk, mivel Franciaország semmiesetre sem teheti ki magát az elszigeteltség veszélyének, mely előbbutóbb feltétlenül beállana, ha most, hogy Angolország rendezte viszonyát Olaszországhoz, a francia kormány tovább fenntartaná ez utóbbival szemben eddig tanúsított ellenséges magatartását. Kétségtelenül még serkentőleg hatnak Franciaország ezirányú elhatározására a spanyolországi események is, melyek immár alig engednek kétséget aziránt, hogy a nem nagyon távoli jövőben egész Spanyolország Franco tábornok nemzeti kormányának uralma alá kerül. Mindezeket összefoglalva ahhoz az örvendetes megállapításhoz jutunk, hogy Nyugateurópában a politikai barométer másfél év zivataros időjárás után lassú, de állandó javulásra mutat. Sajnos nem állíthatni ugyanezt a középeurópai helyzetről. Az osztrák-német egyesülés által okozott izgalom ugyan éppoly gyorsan ült el, mint a milyen hirtelen és szenvedélyesen kitört és ebben az esetben is bebizonyult, hogy a politikában is minden csoda csak három napig tart és hogy a gyors cselekvés, ha kellő erő támasztja azt alá, többnyire az általa teremtett helyzettel való megalkuvásra készteti az ellenkezőket is. Az Anschluss ma már a történelemé, — a világ befejezett ténynek fogadta el az egész németség végleges egyesülését, ám maga a tény helyett annak elvárható következményei léptek a nemzetközi politika homlokterébe, lázas diplomáciai tevékenységet váltva ki Európában. Mindenekelőtt Németországnak azon jelentékeny erőgyarapodása, melyet a Birodalom számára Ausztria egyesülése biztosított, arra késztette Franciaországot, hogy szorosabbá alakítsa az Angol birodalommal eddig is fennállott védszövetségét. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az új francia-angol katonai egyezmény, azon kizárólag csakis védszövetségi jellegénél fogva, melyet annak az angol kormány akarata adott, határozottan a béke érdekeit szolgálja. Aligha tévedünk továbbá, ha azt gondoljuk, hogy az olasz-francia megegyezés megvalósulására is kedvező befolyást gyakerol az osztrák-német egyesülés ténye. És pedig nem csak Franciaországot készteti az új helyzet a déli szomszédjával való sürgős megegyezésre, hanem alighanem az utóbbi előtt is kívánatosabbá teszi a latin testvérnemzettel való viszonyának barátságos alapon való rendezését. — Nem tehető fel ugyanis, hogy — bármily szilárd is ma a Berlin-Róma tengely — ne töltené el Olaszországot bizonyos aggodalom a jövőt illetőleg a Német Birodalom határainak a Brennerig való kitolása. Talán éppen ennek megérzése késztette Hitler vezér és kancellárt arra, hogy római pohárköszöntőjében a mai német-olasz határokat újólag véglegeseknek és örökidejüeknek jelentse ki. Az osztrák-német egyesülés várható következményei között azonban mindenekelőtt mint új de annál égetőbb kérdés a csehszlovák kérdés került az európai politika előterébe. Az adott új helyzet hatása alatt az egész világ egyszerre felfedezte azt, a mit azelőtt legnagyobb része nem akart meglátni, hogy tudniillik a Csehszlovák állam egy létjogosultság nélküli, mondva csinált alakulat, minden belső erő és érték nélkül, akaratuk ellenére idegen uralom alá kényszerített néptöredékek összetartásnélküli, sőt határozottan széjjelhuzó törekvésektől eltelt zagyva vegyülcke, mely mai állapotában állandó tűzfészket jelent Középeurópa szívében. Előljár ezen tény megállapításában az angol sajtó, mely nem szűnik meg óva figyelmeztetni kormányát, nehogy olyan kötelezettségeket vállaltasson az angol néppel, mely ezen nem életképes államalakulat megvédésére kötelezhetné azt.