Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 8. szám - A kieli keresztelő

MAGYAR KÜLPOLITIKA 3 osztrák-magyar monarkiát is elemeire bomlasztották, sokkal hamarabb fognak végezni ezen zsenge gyermekkorát élő korcs szervezettel. Mert ha előbb nem, úgy feltétlenül be kell állania a felbomlásnak azon, véleményünk szerint, már nem távoli pillanatban, melyben a mai Csehszlovákia hatalmas nyugati pártfogója, ki ezen szövetségesének döntő szerepet szánt középeurópai politikájában, rá fog eszmélni arra, hogy semmi tényleges erőt nem képviselhet az a Csehszlovákia, melynek Lakossága mintegy ötven százaléka nyíltan szembeszáll a cseh nemzeti állam eszméjével, és melynek papirosforma szerint jelentékeny fegyveres ereje ennélfogva legfeljebb arra használható, hogy annak egyik fele a másik felét ellenőrizze és sakkban tartsa. A kiéli keresztelő A kiéli keresztelő roppant pompája nemcsak a német-magyar barátság ünnepe, hanem egyúttal a magyar külpolitika új szakaszának megnyitása volt. A magyar politikai habitusnak volt egy sebhedt része. A sokszáz éves sérelem, nemzeti létének, állami függetlenségének veszélyeztetése örökös, nemszűnő gyanakvással telítette. Ez a gyanakvás volt politikai tetteinek legfőbb gátlója és ereje legnagyobb részét ez emésztette. A Habsburg háznak az a politikája, mely a magyart csak eszköznek és pedig feltétlenül engedelmes eszköznek, akarta látni, s nem fedezte fel, még véletlenül sem a magyarság önálló hivatását, — csak az örökös gyanút és az örökös aktív vagy passzív ellenállást váltotta ki a magyarságból. A magyarság minden nagy államférfia Zápolyától és Pázmánytól kezdve, és minden tagja minden időben érezte ezt a politikai lidércnyomást. Országunk minden politikai erejét felszívta az ez ellen való védekezés és lelki alkatát is különösen formálta. Ezért — és nem a magyar állami függetlenség nemzetközi viszonylatban való formális megszűnéséért — nem tudott a magyar valódi külpolitikát csinálni a habsburgi uralom kezdetétől csaknem egészen napjainkig. Ezért nem tudta éreztetni állami célját és ezért érte váratlan és értetlen meglepetésként minden új világpolitikai helyzet és ezért lett áldozata a békeszerződéseknek is. A habsburgi németség egyet jelentett nyelvünk, nemzetiségünk, államiságunk elhalványodásával és elrejtésével. A kiéli pompa aláhúzta nemzeti és állami életünk fontosságát, méltóságát és világosan megmutatja azt az utat, melyet követhetünk. A kiéli keresztelővel a habsburgi századok külpolitikájának zsibbadása múlt el rólunk. A habsburgi uralom el akart nyomni bennünket itthon és el akarta rejteni államiságunkat a világ előtt. A kiéli fogadtatás a magyar államiságnak, a magyar függetlenség értékének, a magyarság külpolitikai súlyának ellenállhatatlan kiemelése és aláhúzása. A habsburgi politika kotlószárnyai elfödték a magyar államiságot, az új német politika sasszárnyai az ég felé emelik. A kormányzói pár németországi látogatása nemcsak egy hős és lovagi férfi és egy nemes női jelenség képében tette rokonszenvessé a magyarságot a világ színe előtt, hanem meggyógyította a magyar nemzetet nagy politikai betegségéből is. Nem csoda, ha annyi évszázad keserves leckéje után a magyarság minden politikai szerződéstől rengeteg áldozat révén visszanyert állami függetlenségét, más szóval saját énjét féltette. Nem csoda, ha minden politikai szerződésben csak a saját, mérhetetlen és viszonzatlan, hasztalan föláldozását látta. A kiéli látogatás visszaadta neki a sikeres külpolitika valódi alapját: az önmagához és barátaihoz való bizalmat. Kiölte belőle évszázadok bizalmatlanságát és ezzel az egész magyar népet cselekvő külpolitikai tényezővé tette. Az egész magyar népet külpolitikai vezetői mögé sorakoztatta és megajándékozta a magyarságot azzal, amivel eddig semmiféle politikai nyilatkozat és siker nem ajándékozhatta meg: önmagában való hitével. A kiéli hajó neve is mélyen szimbolikus. A zentai győzőnek neve ez, a törökverőé, aki németnek, olasznak, magyarnak épp úgy hőse, mint az egész nyugati kereszténységnek. Ez a név hangoztatja, hogy a magyarság szükséges része Nyugatnak és a Nyugat védelmének. A zentai hős, mint egykor csatájával, most nevének emlékével beragyogja ós megvilágosítja a magyar sors horizontját. Megmutatja, hogy a nemzeti feladatok egyúttal nemzetköziek is, és a nemzetközi feladatok nem arravalók, hogy elnyomják és összetörjék, hanem hogy felemeljék és dicsővé tegyék a nemzetet. A zentai győző neve biztos utalás a nemzetközi együttműködés felé, mely semmiféle nemzetnek az egyéniségét, hivatását nem akarja összetörni. A magyarságnak e naptól fogva lelke legmélyén kell éreznie, hogy a külpolitika és diplomácia nem vásár, ahova a nemzetek bőrét viszik. Éreznie kell, hogy a külpolitika nem vezető szalag, melynek vége mindig valamely erősebb, vagy erőszakosabb nemzet kezében van. Éreznie kell, hogy a külpolitika a nemzet legmagasabb, legnemesebb munkája, küldetése, fény felé való törése, legmagasabb szintje és valódi önállósága. Soha nép ezt ünnepiesebb és örömteljesebb jelenetek közt meg nem tanulhatta, mint a magyar. Történelmünk sötét órái eltűntek. A keserű tudat, hogy egyedül van s még a legjobb is, ha egyedül lehet, szintén eltűnt a magyar lélekből. Politikai habitusának habsburgi mérge elpárolgott, sebe begyógyult. A magyar nép külpolitikai passzivitása véget ért. Számítanak rá, de ő is számít másokra. Talán nem véletlen, hogy épp ezekben a napokban az eddig legalább névben felette rendőrködö kisantant hivatalosan is sietett kijelenteni a magyar fegyverkezési tilalom megszűntébe való beleegyezését. Az az ország, mely a külpolitikában nemcsak önjogúságát, hanem lelkét is visszakapta, — visz-