Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 7. szám - Párizsi mérleg

6 MAGYAR KÜLPOLITIKA Párizsi mérleg Irta: Dr. Gál László A párizsi angol királylátogatás óta elhangzottak már Chamberlain brit miniszterelnök és lord Halifax külügyminiszter beszédei is. melyek a két ország sajtójának lelkes cikkeinél is jobban kiemelték az angol-francia barátság szilárdságát. Nyugaton ismét létrejött az „entente cordiale" s ezzeí — az angalok és franciák szerint — helyrebillent az európai egyensúly. Ámbár a cseh és a spanyol kérdés továbbra is megoldatlan és a látóhatárt japán meg kínai ágyúk füstfelhői homályt/ sítják, azért a párizsi és londoni vezetőkörök higgadtsága pillanatnyilag megnyugtathat mindanynyiunkat, akik ez utóbbi hónapok kirobbanó ese ményeinek pergőtüzében a békéért aggódtunk. Prágában megjelent Lord Runciman, egy szűkszavú angol gentleman, azzal a hidegvérrel, melyet honfitársai még akkor is megőriznek, ha gordiusi csomók kibogozására kell vállalkozniok. Az ő jelenléte Európa egyik tűzfészkében kedvező tünet önmagában véve is. Másrészt Györ"v király, a királyné és a kis hercegnők fent nyaralnak Skóciában, Chamberlain egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy chequersi birtokán ne gyakorolja magát a horgászás nemes mesterségében, Lebrun elnök és családja az ősrégi Vizille-kastélyban pihen és Daladier, a komor, örül, ha pár napra lenézhet kedvenc megyéjébe, Vauclusebe, melynek egyébként képviselője is. Nyugaton igazi nyár van, szélcsenddel, amely a visszanyert biztonság érzetének következménye. Mi pedig, akiknek meggyötört idegei nyilaló vészjeleket adnak le a legenyhébb fuvallatra is, mert huszonnégy éve csak hírből ismerjük a biztonságot, csodálattal vegyes irigységgel nézzük messziről ezt az áldott augusztusi pihenősdit, ezt a testet-lelket üdítő, bölcs fölényt. Azt kérdezzük magunktól, miért ily kitűnő csillapítószer ez az „entente cordiale", hogyan jöhetett megint létre ég mi áll mögötte? * Csodálkozásunk annál indokoltabb, mert a háború utáni tizenhét év, egész 1935-ig, egyáltalán nem folyt le a zavartalan és kristálytiszta angolfrancia egyetértés jegyében. Az „entente cordi?.le"-nak a békekötés után nem volt többé létjogosultsága. Angolok és franciák, külpolitikai téren, jóformán csak a Népszövetség keretében belül „tömörülhettek" egységbe s ez az egység főkép az aranykorban, a Briand—Austen Chamberlain időkben volt életképes. A két nyugati nagyhatalom, minden baráti bizonykodás ellenére, lelkileg meglehetősen eltávolodott egymástól. A britek, mint gyakorlati emberek, hamarább felismerték a torz béke hátrányait; sajtójukban és parlamenti életükben nyíltabban mutattak rá az elkövetett baklövésekre és az újabb veszélyeket rejtő igazságtalanságokra. Köztudomású, hogy azok a számunkra kedvező hangok, melyeknek Lord Rothermere adott a legerőteljesebben kifejezést, visszhangra találtak a különböző pártállású brit képviselők körében is; már a húszas években sok angol azt vallotta, hogy a Németországhoz való közeledés és a Magyarországnak nyújtandó területi kiigazítások lennének az európai béke számbavehető biztosítékai. Ezzel szemben a francia politika hajthatatlannak mutatkozott. Még maga Briand is, a „béke zarándoka" — aki mellesleg szólva, hazájában meglehetősen népszerűtlen volt, — számtalanszor hangsúlyozta, hogy a fővonalakban ragaszkodni kell a békeszerződések betű szerinti szövegéhez. „Le pacte, encore le pi.de, rien que le püde\íí — makacskodott a hivatalos Franciaország. Akadtak ugyan, akik belátták a „brit túlzók" álláspontjának helyességét és nem zárkóztak el bizonyos összeegyeztető tárgyalások felvetésének gondolata elől, de ezeknek száma csekély volt. Még ők sem merték nyiltan kimondani, hogy egy jobb, igazságosabb, anyagi és gazdasági feltételeiben emberségesebb béke derűsebb éveket hozhatott volna Európára. E külpolitikai ellentéthez hozzájárultak a két ország gazdasági és belpolitikai megpróbáltatásai is. Az esztelen béke pár évre látszólag meghozta ugyan a gvőzelemtől várt fellendülést, de nem késett soká a visszahatás sem. 1926-ban Franciaország nemzeti pénzegységét Poincaré csak egész tekintélvének latbavetésével és részleges aláértékeléssermenthette meg. Ugyanekkor a briteknek még „jól ment"; a francia frankhoz viszonyítva száznegyvenen állott a font; angol utasok tízezrei özönlötték el Párizst és a Loire-menti kastélyokat; a brightoni fűszeres átment tisztelegni bálványának: Napóleonnak sírjához. A franciák, legalább is a nép alsóbb rétegei, ahelyett, hogy örültek volna ennek az idegenforgalmi többletnek, ellenszenvvel sandítottak tegnapi szövetségeseikre, akik olcsó pénzért üdültek ő náluk. Megesett, hogy a Montmartre berzenkedő őslakói hurrogással, vagy éppen záptojásokkal fogadták az elámult brit turisták méltóságteljes gépszekereit. A francia középosztály és a munkások tudatlanságukban azzal akarták megmagyarázni a számukra érthetetlen gazdasági bajokat, hogy mindennek az angolok az okai. Ez a kissé önkényes álláspont természetesen nem talált túlságos elismerésre Angliában sem; ez időtáj t a brit állampolgárok egyáltalán nem titkolták, hogy nincsenek elragadtatva a francia néplélek spontán megnyilatkozásaitól. Aztán jött az 1929-es év s vele az EgyesültÁllamokból kiinduló világválság, ez a földrengés, amelyhez képest szerény előjátékszámba mentek az addigi rezdülések. A dollár zuhanása megingatta a fontot, megrendült a brit ipar és kereskedelem fellegvára. 1931-ben elkövetkezett a sokak által hitetlenül fogadott fordulat: az Angol Banknak sürgős kölcsönt kellett felvennie a Francia Banktól. Franciaország pénzügyei, hála Poincaré előrelátásínak, akkor elég rendezettek voltak. A kölcsönt folyósították, de látni s hallani kellett, ott, a helyszínen, hogy milyen káröröm kisérte! Igaz, hogy az öntudatukban vérig sértett britek hamarosan fényes elégtételt kaptak, nyilván a kölcsönkenyér visszajár elvének alapján: 1934-ben már a bámulatos gyorsasággal talpraállott Anglia segítette ki a másodszor is megroppanó Franciaországot. Mindehhez vegyük hozzá, hogy az egyik ország belpolitikai eseményeit mindig bizonyos gyanakvással kisérte a másik. Amikor például Angliában a munkáspárt került uralomra, ez sehogysem nyerte meg Tardieu-ék és a francia jobboldal tetszését. A britek pedig nem igen értették, miért váltakoznak Franciaországban a kormányok olyan bo-