Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 7. szám - Párizsi mérleg

MAGYAR KÜLPOLITIKA 7 szorkányos gyorsasággal, hogyan lehetséges, hogy az az izmos parlamenti rendszer, amely önáluk az államélet szilárdságának záloga, szomszédaiknál olykor a munkaképtelenség és kiöregedés tüneteit mutatja? ... Ha India megmozdult, vagy ha a derék írek nyugtalankodtak, a francia sajtó nagyon is éber aggodalommal könyvelte el e „kevéssé biztató" jelenségeket; az angolok viszont ugyanilyen „jóakaratú érdeklődéssel" figyelték a néparcvonal működése alatt végbemenő francia szociális újításokat. Egyszóval, bármilyen szemszögből vizsgáljuk is az angol-francia viszony kialakulását, be kel! látnunk, hogy az „entente cordiale" felújítása a két fél egyikénél sem volt lelki kényszer, belső adottság, szíves hasonulás, az ellenállhatatlan, kölcsönös rokonszenvnek és megértésnek az a tiszta fellángolás .1. amelyet ma karban dicsőít napisajtójuk. Épp ellenkezőleg, minden jel arra mutatott, hogy az angol-francia együttműködés lehetőségeit komoly nézeteltérések fenyegették. Ahhoz, hogy ez a kevéssé biztató helyzetkép megváltozzék, hoigy a két nagy nyugati nép ismét egymásra találjon, külső tényezőknek kellett közbelépniök, az európai viszonyok meggyőző nyerseségű átváltozásának, rohamlépésben végrehajtott cselekedeteknek, melyekhez képest eltörpültek a házi perpatvarok és a közelmúlt nem mindig kellemes emlékei. Ezek a külső tényezők: a fasizmus és hitlerizmus térfoglalása, a Róma—Berlin tengely, vagy ha úgy tetszik: a két parancsuralmi állam összefogása. A tárgyilagos megfigyelő közvetlenül a hitlerizmus uralomrajutása után állapíthatta me» először, hogy a hivatalos angol-francia külpolitika útjai ismét közelednek egymáshoz. Az első közös cél, a rokon olasz és német rendszerek egymásbakapcsolódásának megakadályozása volt. Eredmény: Stresa, melyet az abesszin háború borított fel. E hadjárat alatt angolok és franciák ismét közös politikát folytattak Olaszországgal szemben: előbb a Laval—Sir Sámuel Hoare béketervvel, majd, ennek meghiúsulása után, az Eden—Boncour —Delbois-féle merev népszövetségi szankciókkal. A németországi oldalt nézve: a katonai egyenjogúság kimondása, a Rajna-terület „megszállása" megannyi ostorcsapás volt az angolok és franciák számára. A versaillesi békeszerződés romokban hevert. A versaillesi alapon állók ebből azt következtették, hogy rajtuk csak az összefogás segíthet. A közeledés szüksége még nyilvánvalóbbá lett a spanyol polgárháborúban, ahol az angol-francia érdekkör szembe találta magát az egyesült német olasz érdekekkel s a meglepetések sorozatát betetőzte az „Anschluss", Ausztria bekebelezése. Már pedig az angol módszer lényege: alkalmazkodni az eseményekhez. Nagy-Britannia végeredményben nem kezdeményez semmit, csak számot vet azzal, ami máshonnét elindult, csodálatos érzékkel ehhez arányosítja intézkedéseit és — kivédi a veszedelmet. A híres francia következetesség viszont makacsul ragaszkodik valamely előre kijelölt úthoz, valamelv szakaszok által szentesített megállapodáshoz, de ha ráébred, hogy az út zsákutcába vezetne, hogy a megállapodás önmagától megszűnt, villámgyorsan frontot változtat, é.s ugyanazt teszi, amit Anglia: védekezik az ismeretlen ellen. így született újjá az „entente cordiale". * Kopható minden Orion rádiókereskedönél Ez a szövetség formailag csak jelképes, lényegében döntő súlyú. Nem támaszkodik semmiféle írásbeli szerződésre, amelyei: a két ország törvényhozásának kellene szentesítenie. Ha valaki azonban emiatt kétségbe vonná hatékonyságát, nagyot tévedne. Az első „entente cordiale"-t szintén nem foglalták írásba; alapja egy 1904-es szerény megegyezés volt, melyben Anglia és Franciaország csak azt mondották ki, hogy gyarmati ellentéteiket ki fogják küszöbölni ... És ez a látszólag gyenge szálacska mégis elég erősnek bizonyult: a világháborúban mentőkötél lett belőle. Angolok és franciák, 'ha önmagukról van szó, jól tudják, hogy az anyagi és szellemi javak közös féltése, az érdekek és az úgynevezett „világnézet" szoros rokonság:' többet ér minden írott szerződésnél. Az összműködés előnyei nyilvánvalóak. A két ország pénzügyileg ezentúl még fokozottabb mértékben támogathatja egymást, összegyeztethetik ipari és kereskedelmi tevékenységüket, fontos szerepet játszhatnak a világpiac irányításában. Belpolitikaiig mindegyikükre előny, ha a másikra hivatkozhat, mert amikor ilyen távlatok nyílnak meg, háttérbe szorulnak a helyi csete-paték. Különösen a franciákra hathat üdvösen, hogy a Csatornán túlról rajtuk pihen a nagy szövetséges szeme. Az angol politikai élet kiegyensúlyozottsága mellett iga-