Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 7. szám - A római látogatás

4 MAGYAR KÜLPOLITIKA Akkor mindjárt kiderülne, hogy népi, gazdasági és politikai igényei egyaránt túlzottak. Runciman alakjában a végzet jelent meg Prága utcáin. A történelem figyelmeztetése ez. A történele mé, mely büntetésben — és néha jutalmazásban is —lassú szokott lenni, de gyors és gúnyos a csapása ott é9 akkor, ha csak a történelem utánzásáról és hamisításáról van szó. A római látogatás Magyarország külpolitikájának húsz esztendeje két látogatás közé esik. E húsz esztendőt a belgrádi gyászmagyarok könyörgése vezeti be egy francia tábornok előtt, befejezi pedig a mostani, káprázatos pompájú római fogadtatás a magyar államférfiak tiszteletére. Mi, magyarok, megőriztük keleti képzeletünk csillogását. Még nem felejtettük el, hogv ott éltünk a mese napkeleti forrásainál. Lelkünkben még él a népmesék egyszerű, de feltétlen igazságtevése, az a reménység, mely az öntudatos kereszténység előtt is mintegy a kereszténység hordozójává tett bennünket. Ez a reménység volt és marad a magyarság örök életelve. Az elmúlt húsz esztendő, bár nem teljesítette reménységeinket, talpraállította a magyarságot és olyan fordulatot hozott életünkbe, aminőt a magyarság nem élt át a Lech-mezei elvesztett csata óta. A Lech-mezei csata és ennek tanulsága után lett a magyarság Európa egyik legragyogóbb nemzetévé, bölcs, szent és lovagi vezetői alatt. Talán a trianoni vesztett béke volt szükséges ahhoz, hogy Magyarország a békét és önnön életformáit megtalálni áhítozó Európának, mint egykor, most is védelmezője, reménysége legyen. Húsz esztendővel ezelőtt a nemzet, megszokva zsibbadását a külpolitikai járószalagon, csak kapkodott eszmék, vezetők, cél és eszközök után. Húsz esztendővel ezelőtt Magyarország Európa prédája volt, a nagy kalács, melyből mindenki szel magának egy darabot. Húsz esztendő múlva Európa egyik legfontosabb kérdése: Magyarország épsége, ereje. A legnagyobb világpolitikai események, a távolkeleti erők mérkőzésének dübörgése, az angol és francia külpolitika egységesítése, a spanyol háború nyugaton, a háborús veszély felvillanása Európa közepén: mind nem homályosítják el azt a kérdést, mit lehetne tenni Magyarországért, és mit lehetne tenni Magyarországgal karöltve. E húsz év alatt kiderült, hogy Európának szüksége van Magyarországra. Szüksége van nemcsak földjére és termékeire, hanem szüksége van népe józanságára, szilárdságára, bölcseségére és mértéktartására. Magyarország mostani külpolitikája, mihelyt méltó kezekbe került, élesen különbözött az újonnan keletkezett országok rapszodikus és romantikus külpolitikájától. A magyar külpolitikában volt valami, amit az újonnan született országok külpolitikája nehezebben tudott elsajátítani. A magyar külpolitikában meg volt — és meg van _ a régi nagy diplomácia hagyománya, türelme, szerény és halk hangja. A külpolitika nemcsak a lendület, hanem a mérlegelés tudománya is. A lendületben több lehet a hév, eredményei talán csillogóbbak, de a türelem és mérlegelés mélyén messzemenő következtetések .élnek, a valóság megérzése és bizakodás a dolgok és történelem kemény logikájában. Az újonnan született országok külügyminiszterei talán csillogóbb szerepben mutatkoztak, talán hatásosabban tündököltek, talán többet ünnepeltették magukat, — a magyar államférfiak pedig végezték kötelességüket és — hittek. Az idő kezdi őket igazolni. A Magyarország körül kovácsolt vasgyűrű, a kisantant, mely oly végzetesnek látszott országunk mindenfelől nyitott határai körül, bátran mondhatjuk, immár a múlté. Csehország, hogy névleges létét megmentse, saját népi és politikai rejtélyeit bogozza. Jugoszlávia elfoglalhatja azt a helyet, mely őt a dunai térben Magyarországgal együtt megilleti. Nincs senki, aki — mint pár évvel ezelőtt, — szót emelhetne Magyarország fegyverkezése, vagy politikája ellen. Magyarország külügyminiszterének amaz állítása mögé, mely szerint Magyarországnak nincs kívánsága, mely békés úton ne volna elintézhető, a történelem érvei és jelei kezdenek sorakozni. A magyar külpolitika húsz esztendei eredményét látva, mint külpolitikánknak, nekünk is biza kodva kell a türelem forrásából merítenünk. Igaz, a közelmúlt története hozzászoktatott a külpolitika meglepően gyors eredményeihez és meglepetéseihez. Országokat láttunk támadni, gyarmatbirodalmakat születni, rendszereket nőni és elpusztulni. De mind e gyors változások mögött a történelem erői működtek. Ami e változásokban ötletszerű, történelemellenes volt, az, amily gyorsan született, oly pünkösdi királvsághoz hasonlóan tűnt és tűnik is el. A nemzeti összefogás kora, mely nekünk, magyaroknak orvosság, keserű méreggé vált Csehországban, melyet ugyanez az erő rendített meg alapjaiban. A magyar államférfiak római fogadtatása és e fogadtatás világsajtóbeli méltánylása mutatja az elmúlt húsz esztendő külpolitikai eredményeit. E húsz esztendő történelmi bizonyítás volt. Bizonyítása annak, hogy Magyarországra, — még pedig erős Magyarországra — szüksége van Európának. Bizonyítása annak, hogy Magyarországnak jogos és természetes kívánságai vannak, nemcsak határain belül, hanem határain túl is. Kívánságai vannak elszakított népességére és ezzel együtt területeire vonatkozóan. E kívánságok azonban nem jelentik a háborút, mint azt még nemrégiben ellenfeleink hirdették. E kívánságok, amellett, hogy békességgel teljesíthetők, egyúttal a középeurópai erőviszonyok egyensúlyát, következésképen a békét és Európa gyógyulását jelentik. A húsz év előtt feldarabolt, megalázott, végenyészetre ítélt és szinte rendőri ellenőrzés alatt