Magyar külpolitika, 1937 (18. évfolyam, 1-11. szám)

1937 / 1. szám - A Népszövetség mellett és ellen. Hozzászólás gróf Bethlen István javaslatához

MA<;YAK KÜLPOLITIKA 3 A Népszövetség mellett és ellen Hozzászólás gróf Bethlen István javaslatához Irta: HORVÁTH JENŐ egyetemi tanár Bethlen István volt miniszterelnök karácsonyi cikke sokkal szélesebb hullámokat vetett, mint azl általában mondani és gondolni szokták. Az az előkelő pozíció, amelyei ő a magyar közéletben hosszú idő óta betölt, magában véve is megmagyarázza ezt, de a külső hatalmak, amelyeknél annyi, a magyarnál hozzájok közelebb eső és rájok nézve fontosabb kérdés forog szőnyegen, bár nem kis mértékben, de nem is kizárólag az. után szoktak indulni, hogy valakinek itthon milyen politikai súlya van. Ezt külföldön felelős emberek azzal szokták indokolni, hogy egy hatalom hivatalos körei bármennyire meghajolnak is valakinek otthoni súlya előtt, saját államuk érdekeit és saját kormányuk szabad elhatározási jogát semmiféle idegen állam politikusainak alá nem rendelhetik. Az. ő szemükben Bethlen István szavának nagyobb súlyt biztosit az, hogy államférfiúi súlya mellett az európai kérdés szemléletében és bírálatában annyira otthon van és a hatalmakhoz oly közel álló kérdésekben szólal meg. hogy ezekkel a kérdésekkel a hatalmaknak otthon is számolniok kell, annál inkább érdekelvén őket az. amit egy közismert államférfi az ő dolgaikban mondani szokott. Mi tehát Bethlen István beszédét nem abban a beállításban látjuk, amelyet a itthoni leifogás, vagy a napi sajtó tükröznek, hanem abban, amelyben a honi környezet helyett az európai viszonylatok síkján, a belpolitikától elvonatkoztatva, európai nézőpontból közeledhetünk hozzá. Bethlen István cikkében adott esetben a Népszövetségből való kilépést kívánja és hozzá teszi, hogy ha valaki jobbat tud ennél a javaslatnál, mondjon jobbat, mert az ő cikkének a nyilvános diskusszió megindítása volt a célja. Megelőzőleg kifejti, hogy ez az adott eset körülbelül el is következett azzal, hogy a szomszédos államok, főleg Románia, a gondjaikra bízott magyar kisebbség megsemmisítésére törnek és hogy Magyarország védtelen állapota Csonka-Magyarország büntetlen megtámadását vonhatja maga után. Az alábbi hozzászólásnak sem nem az. a célja, hogy a fentinél jobbat javasoljon, vagy hogy egyáltalában javasoljon valamit, mert ez meddő vitára vezethetne. Hanem az, hogy megvilágítsuk azl a kérdési, amelyet Bethlen István olyan drámai erővel felvetett és amely lyel kapcsolatban már a címben is döntő lépést követelt. Megvilágítsuk pedig azokban a külpolitikai viszonylatokban, amelyekben külpolitikai kérdések megoldását egyedül kereshetjük. Nem hangulatcikket kívánunk irni, mert azt egyrészt sem a kérdés, sem a helyzet komolysága nem engedné meg, másrészt pedig nem hangulat vagy indulat az, amelyekkel külpolitikai súlyunkat megnöveljük, aminthogy Bethlen Istvánnál is a kérdés ismerete, államférfiúi tapasztalata és bölcsessége az, ami szavának súlyt és erőt biztosit, de másrészt nem akarunk elmerülni az elcsépeli szólamok szérűjén felgyűlt szalmában sem, amelyben a kisebbségi kérdésnek két évtizedes vitája után immár térdig gázolhatunk anélkül, hogy az elszakított magyarok sorsán segíthettünk volna. A kisebbségi kérdés tanulmányozásának az elmúlt két évtized alatt három fázisát ismertük meg: kezdetben, igen helyesen, politikai kérdést láttunk benne, amit Bethlen István most mesteri kézzel és látnóki szemmel kiván ismét elénk vetíteni; azután a kérdésnek igi részével foglalkoztunk és a tételes jog labirintusaik ,i tévedtünk el, vagy a jogbölcsészet felhőiből távcsővi! kerestük szenvedő véreinket, végül pedig az egész kérdést intézményesítettük és átengedtük az. adminisztrációnak. Bethlen István felfogása szerint a kérdés politikai természetű kérdés, amellyel a külpolitikával foglalkozó államférfi mint politikai kérdéssel számol és akként kezeli. Miután pedig cikkének ez a tengelye, legyen szabad megkeresnünk azt a viszonyt, amelyben a kisebbségi kérdés a politikához és a Nemzetek Szövétségéhez tartozik. Az 1919-iki párisi békekonferencián az uj határvonalakat a szövetséges és társult hatalmak vonták ugyan meg, de mivel az erre vonatkozó előterjesztés nem tőlük, hanem a történelmi Magyarország felosztásában érdekelt szomszédos kormányoktól származott, a hatalmak a szomszédos államoktól biztonságuk címé alatt követelt vonalakba eső lakosságot csak ugy és azon feltétel alatt voltak hajlandók átengedni az őket már annektáló kormányoknak, ha ez utóbbiak a nekik juttatott lakosság állampolgári jogait és szabad fejlődéséi biztosítják. A szövetséges hatalmak tehát nem vették figyelembe azokat az annexiókat, amelyeket a szomszédos kormányok 1918—19 telén önkényesen végrehajtottak és amelyek ellen Wilson, északamerikai elnök, a békekonferencia nyílt ülésén oly kemény szavakkal tiltakozott. Világos tehát, hogy a hatalmak itt a háborúban nekik szolgálatot tevő, idegen államterületek és állampolgárok bekebelezését követelő kormányokkal valami megegyezést kerestek és áthidalni törekedtek azt a különben áthidalhatatlan ürt, amely az ellentétes felfogások között keletkezett. Abban sem lehet kételkednünk, hogy a vonatkozó területek megszerzését sürgető szomszédos kormányok ebben a tekintetben a hatalmaktól megnyugtató kijelentéseket kaptak, mert a Magyarország részére kidolgozott békeszerződés tervezetét elfogadták és 1920 június 4-én a trianoni palotában már együtt fogadtatták el Magyarországgal is. A magyar kormány a neki átnyújtott békefeltételek módosítását azon az. alapon kérte, hogy a szomszédos államok biztonságának címe alatt követelt területek átengedéséhez a/, önrendelkezési jog próbájaképpen csak pártatlanul végrehajtott népszavazás esetén hajlandó hozzájárulni. Bár ezt a javaslatot a feloszlásban érdekelt kormányok elutasították, tehát magok sem bíztak abban, hogy Magyarország népe magát feldaraboltatni fogja, a hatalmak az elutasítást kimutathatólag csak azért tették magokévá, mert felfogásuk szerint az időközben már aláirt kisebbségi szerződések az idegen kormányok alá kényszeritett lakosság jövendő sorsát nemzetközi szerződések utján biztosították. Mindezek ellenére sem szabad hinnünk azonban azl, amit a szomszédos kormányok nem ok nélkül és szüntelen hangoztatnak, hogy a területátengedés a trianoni békeszerződésben végleges elintézést nyert. A súlypont éppen azon van, hogy a szomszédos kormányok jogászai nem igen szoktak hivatkozni egy másik szerződésre, amelyet a szövetséges hatalmak 1920 augusztus 10-én a Magyarországot felosztó államok kormányaival kötöttek. Ezt a hivatkozást feltehetőleg azért kerülik, mert az emiitett sévresi szerződés azt az érdekes nemzetközi jogi problémát veti fel, amelyen voltaképpen a birtoklás kérdése megfordul, ami pedig elképzelhetetlen volna, ha megelőzőleg a trianoni szerződés a Magyarországtól elszakított területek szuverénitásának átruházását is jelentené.