Magyar külpolitika, 1937 (18. évfolyam, 1-11. szám)

1937 / 2-3. szám - A középeurópai népek önrendelkezési joga

MAGYAR KÜLPOLITIKA kérdést kellene feltennünk, vájjon az Egyesüli Államok kormánya hajlandó volna-e belemenni abba, hogy a területén megtelepedett idegenek az állam feldarabolásának javaslalával népszavazás megtartását szorgalmazzák. Mi a tárgynál kívánunk maradni és annál a kérdésnél kívánunk megállapodni, hogy Wilson békefeltételeit 1918-ban Európa kormányai. éspedig a háboriit megnyerő és elvesztő kormányai , elé terjesztette és hogy azok azt, amin! azt ö maga megállapította, Európa kormányai kivétel nélkül elfogadták azon háborút befejező békeszerződés alapelvéül, amelj háborúban egymás ellen küzdöttek, ö meg volt győződve arról, hogy ezen az uton lehetséges lesz Európa népeinek a béke áldásait visszaadni. Ha tehát a béke áldásai helyett a mai Európában a háború tüzét látjuk lobogni és békés haladás helyett a háhoru poklába való visszataszitástól féltjük a nyugati emberiséget és a civilizációt, akkor meg kell keresnünk, hol vesztek el szemeink előtt azok a remények, amelyeket Wilson táplált. Semmi kétség sem fér ahhoz, hogy Wilson megegyezéses béke megalkotására gondolt és hogy ezzel ellentétben a párisi békeszerződések az egyik félre rákényszeritett feltételek voltak, amelyeknek az sem megalkotásukban nem vett részt, sem azoknak elfogadása iránt nem kérdeztetett meg olyan módon, hogy szabad elhatározása lett volna megállapítható. Amíg Wilson békefeltételei az önrendelkezés jogát illetőleg és Károly osztrák császár 1918. október 16-iki pátense lényegéhen ugyanazon az alapon és egymáshoz igen közel állottak, addig nyilt ellenkezést és ellentétet állapithatunk meg azok és Northcliffe lord azon emlékirata között melyben a londoni Times és a párisi Matin 1918. novemberi közlése szerint Ausztria és Magyarország feldarabolását követelte. A francia kormány az emlékiratot azzal tette magáévá, hogy Wilson feltételei nem képezhetik alapját a megalkotandó békeszerződésnek, mert ez utóbbit a Northcliffe-emlékiratban követelt annexiókra kell építeni. Miután Ausztria-Magyarország ennek a követelésnek esett áldozatul, igen éles megvilágításban áll előttünk az egyik oldalon a fegyveres annexió, a másik oldalon az önrendelkezési jognak amerikai vagy bármely más természetű fogalmazása és értelmezése. Annyira, hogy Wilson maga ünnepélyesen tiltakozott a békekonferencián a fegyveres megszállások ellen, bár maga is gondolhatta, hogy ez hiábavaló, mert éppen az önrendelkezés joga tette volna lehetetlenné mindazoknak a területeknek a megszerzését, amelyeket a Magyarország feldarabolásában érdekelt annexiós kormányok oly gyorsan megszállottak és tényleges birtokba véve az ufi possidetis elve alapján követelték. Erre pedig alig lett volna szükség akkor, ha megszerzésüket az önrendelkezés jogán remélhették volna. Ebből azonban az is következik, hogy ha Wilson feltétele, az önrendelkezési jog, az elszakított területeken más következményekkel járt volna, mini az elszakítás és idegen államokba való erőszakos bekebelezés, — mert az annexió ünnepélyes kimondása megelőzte a megszállás befejezését —, akkor talán lehetett volna sző arról, hogy Középeurópa népei egymás támogatására egyesüljenek. Ennek reménye azonban Wilson szerint már a békekonferencia idején összeomlott; a megoldásban tehát kettévált az ut: megértés helyett a megoszlás folyamatához érkeztünk el. Messze vezetne bennünket, amint hogy nem is célunk ezen a helyen a vonatkozó részletek elmondása. Inkább azt kívánjuk megállapítani, hogy meddig kell visszamennünk, ha el kívánjuk érni azt a pontot, ahol a megértés és meg nem értés utjai elváltak egymástól. A nemzetközi jog szerint ez a pont nem lehetett távolabb a fegyverszüneti szerződésnél, melyet Ausztria-Magyarország 1918. november 3-án olyan értelemben kötött meg a szövetséges és társult hatalmakkal, hogy ez utóbiak abban még nem mentek meszszebb annál a követelésnél, amely az ő államterületeiknek az ellenséges csapatoktól való megtisztítására vonatkozott. A páduai fegyverszüneti szerződés ugyanis azon megállapodás külső alakjának, egyben végső eredményének is tekinthető, amely a monarchia békekészségének kijelentésétől Wilson feltételeinek elfogadásáig és azok alapján a fegyverszüneti szerződés megalkotásáig kimutatható. Hozzá kell tennünk, miszerint az szerződés értelmében a magyar csapatok mindazon idegen államokból kivonandók voltak, amelyeket megszállva tartottak, tehát feltehtőleg ez volt az előfeltétele a béketárgyalások megkezdésének is. Miután azonban a magyar állam területén ugyanakkor más ellenséges katona, mint hadifogoly, nem volt található, a visszavonuló magyar csapatoknak feltehetőleg a történelmi magyar állam határai közé kellett visszatérniük, hogy a béke megalkotható legyen. Magyarország ettől kezdve nem is lépett fel semmi követeléssel azon a címen, hogy magyar csapatok ellenséges területeket tartottak megszállva és ürítettek ki, mert a háborúban a vesztesek oldalára került. Viszont a fegyverszüneti szerződés nem engedte feltételezni azt, hogy annak kárára történnek hasonló követelések, aki a béketárgyalások bevezetésére vonatkozó fenti feltételeket elfogadta és teljesítette. Az elmondottakból az az érdekes következtetés vonható le, hogy ha Magyarország és a győztes hatalmak a fegyverszüneti szerződésben egymással valóban megegyeztek, akkor azok a kormányok, amelyek Magyarország egyes területeit a magok részére követelték, nemcsak Magyarországgal, hanem mindkét megegyezett féllel szembe kellett hogy kerüljenek, mert hiszen azok megegyezését támadták meg. — A cseh-, szerb- és román kormányoknak tehát vonatkozó követeléseiket azokkal a hatalmakkal kellett elfogadtatniok, amelyek a háborúban az ő fegyveres támogatásukat igénybe vették és a békekonferencia irányítását magoknak igényelték. A győztes hatalmak akként fizették ki háborús tartozásaikat, hogy Magyarország egyes területeit ígérték oda cseh, szerb és román szövetségeseiknek, ezzel azonban, amint akkor a magyar kormány megállapította, magok sértették meg a fegyverszüneti szerződést és utat nyitottak azon zavar előtt, amely Középeurópát hova tovább mindjobban hatalmába kerítette. Az az észrevehető aggodalom, amellyel a hatalmak az egész vonalon engedni látszottak, mindennél jobban bizonyítja, hogy a fejleményekkel magok is tisztában voltak. Ez volt a titka voltaképpen a kisebbségi szerződések megalkotásának és még inkább az 1920. augusztus 10-iki sévresi szerződésnek, amelyben a szövetséges és társult hatalmak a Magyarországtól igényelt területek szuverenitását a cseh, szerb és román államokra ruházták. Ha ez valóban így áll, akkor azzal az esettel állunk szemben, hogy Magyarországnak a fegyverszüneti szerződés által biztosított területéi egyoldalúan csonkitolták meg. Hogy az önkényesen megszállt és