Magyar külpolitika, 1937 (18. évfolyam, 1-11. szám)

1937 / 9. szám - A magyar kisebbségekért. A "Kisebbségi Körlevél"

MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 A magyar kisebbségekért A „Kisebbségi Körlevél" A békeszerződések világa uj tudományt kényszeritett a világra: a kisebbségtudományt. Boldog kor, melynek nem volt meg ez a tudománya, mint ahogy boldog az a kor. mely nem ismerte a légvédelem,vagy harci-gázok ellen való védekezés tudományát. Boldogabbak voltunk róla való tudatlanságunkban, de ma nem élhetünk nélküle. Nemzeti kisebbségek, épp ugy, mint ma, a világháború előtt is voltak anélkül, hogy államlazitó elemek lettek volna. A sajátos magyar állambölcselet a nemzetiségeket az állam pilléreinek tartotta és aggály és rendszer nélkül fogadta be, táplálta és tette a magyar sors részeseivé őket. A nálunk élő nemzetiségek gazdagok, vagy szegények voltak a nekik jutott sors szerint. A tótok nem azért voltak szegények, mert tótok s a svábok nem azért voltak gazdagok, mert svábok voltak. Minden pálya, minden lehetőség, minden jog és — ami pedig ma nincs mindenütt igy — minden állampolgári kötelesség, minden hivatal nyitva volt előttük. Állami és egyházi méltóság legmagasabb polcait elérhették, nyelvüket megtarthatták, vagy megtanulhatták a miénket tetszésük szerint. A magyarság szerette őket. Atyafinak, testvérnek nevezte és érezte is. Talán mulasztottunk azzal hogy osak szerettük a köztünk élő nemzetiségeket és nem boncoltuk helyzetüket, nem kutattuk, mi a velük való bánás módja. Ugy bántunk velük, mint saját magunkkal. Nem tudtuk, hogy miattuk, őket használva fel ellenünk, szaggatják szét országunkat, vágják fel életereinket, fosztanak meg a jövő reménységétől. A közelmúlt, mely a történelmi Ítélőszék egyetlen bizonyságává államok ellen és mellett a nemzetiségi eloszlást tette meg és a nyugtalan és hullámzó jelen, mely a nemzetiségi kérdést tette politikája alapjává — kényszerit bennünket arra, hogy öntudatossá tegyük a magunk nemzetiségi kérdéseit. A kisebbségtudomány ma, a nemzet jövőjét és boldogulását tekintve, a legfontosabb kérdések közé emelkedett. A nemzetiségi kérdés kisebbségi kérdéssé változott és a mai világban, mely szereti a mázsás magyarázatokat és bizonyítékokat, nem alapulhat egyetlen szentistváni bölcs szentencián. Ma a bölcseségnek statisztikára, néprajzi fölvételekre és boncolásra van szüksége. Kisebbségtudományra — ha nem is a magunk jószándékainak erősítésére — szükségünk van először a külföld igényeinek visszautasítására és szabályozására és szükségünk van az itt élő nemzetiségek egy része nyugtalankodó önérzetének csillapítására. A kisebbségtudomány tehát szükséges kifelé és befelé egyaránt. Védekezés ez, belső rendünk, nemzeti és állami egyensúlyunk és állami épségünk fentartásáért. A legkomolyabb állami egészségügyi védelem ez, mert a támadás nemzetiségi berendezettségünk ellen a legszilárdabb béke és barátság idején is f oly hátik, hogy bizonyos távoli, vagy nem távoli időben, méltó gyümölcseit teremje és jogcímeket találjon igényeire, amivel szemben mi csak némán és tehetetlenül állhatunk. Az az állam, mely nem hódítás, hanem befogadás utján szerzett nemzetiségeket, a világ békéjének és boldogságának biztositéka. Büntetést érdemel ezért? A kisebbségtudomány elkésett felelet a békeszerződéseket megelőző agitációra és a békeszerződések reánk nézve gyászos eredményeire — de nem elkésett a jelen állapot megvilágítására és nem elkésett a jövendő kérdéseire adandó súlyos válaszra. Az a meglepetés, mely az országokat a nemzetiségi elv békeszerződésbeli hangsúlyozásával érte, most minden államot arra ösztökél, hogy uralmát és befolyását azokra a népekre is kiterjessze, melyek kiszakadtak állami határaikból. Ez a meglepetés és ösztökélés keltette életre a kisebbségtudományt s ezzel együtt a kisebbségtudományi intézeteket. Ennek a tudománynak alaphangulata bizonyos nosztalgia és fájdalom azokért a testvérekért, akik a nemzet állami keretein kivül kénytelenek élni. Ez az érzés azonban, bizonyos esetekben, teljesen indokolatlan. A Föld történetéből tudjuk, hogy még a tengerek is vándoroltak és csak legmélyebb mélyük volt mindig változatlan. A nemzetek gyors és együtes vándorlása ma, talán — megszűnt. Lassú, növényszerü kúszásuk nem szűnik meg soha. A népvándorlás ösztöne ősi és kiirthatatlan. A bevándorlás szabályozása és eltiltása a világháború után szinte világszerte — a legnyomasztóbb népi hatást gyakorolta és csaknem minden azóta kirobbant háborúnak vulkanikus okozója. A népvándorlásnak ez a fajtája, mikor egy-egy törzs, család, vagy magános ember hazát változtat, az embernek az egész Földhöz való jogában találja magyarázatát, az ember honvágyában egész hazája, a Föld iránt. E jog elismerése nemcsak a nemzetközi béke legnagyobb biztositéka, hanem elismerése az emberiség örök testvériségének is. Ha van valami, ami a külföldön született kisebbségtudomány sok bölcseségéből, nagyszerűen felszerelt intézeteiből hiányzik, az ennek az igazságnak a felismerése. Ha van valami, ami a magyar kisebbségtudomány és árván, szegényen tengődő intézetét dicsőségesen megkülönbözteti, akkor az ennek az igazságnak hü szolgálata. A magyar kisebbségtudománynak ez a hit az alapja és kiinduló pontja. A vándor és a letelepülő nép minden hagyományát magával hozhatja, de — ez már a csoportnépvándorlás törvényéhez tartozik — kilép régi államkereteiből. Az államkeretek terjedése és kitolása: háborút, a népi tefjeszkedés: békét jelent. Ezt az elvi megkülönböztetést meg kell tennie a kisebbségtudománynak is. Figyelembe kell vennie azoknak a kisebbségtudományi intézeteknek is, melyek megfigyelő távcsöveiket és irányító propagandájukat a mi nemzetiségeink felé irányítják. A mi nemzetiségeink: fogadott testvéreink, akik osztoznak örökrészünkben. A mi nemzetiségeink ösztöneiknek engedelmeskedve szállottak le északról hozzánk, vagy duló ellenség elől menekülve, szorultak fel hozzánk délről. Mindegy, honnan és miért: testvéreink lettek, voltak s azok ma is. Mi nem varrtunk hímet abból, hogy bánnak más államok a mi erőszakkal elszakított véreinkkel. Ha másutt ütötték a belőlünk szakadt kisebbségeket, mi nem ütöttük az ő véreiket.