Magyar külpolitika, 1936 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1936 / 5-6. szám - A dunai kérdés alapjai. 2. [r.] A dunai autonómiák

MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 Magyarország népei autonómiát kapjanak. És mert feltehetőleg ezeket a szerződéseket Wilson elnöknek is bemutatták, hogy meggyőzzék őt arról, miszerint a bemutatott iratok politikailag szervezett és a nemzetközi jog formaságai szerint legálisan képviselt nemzetek között létrejött olyan megállapodások, amelyeket a hatalmak ilyenek gyanánt nyugodtan elfogadhatnak. Miután ezeknek a nemzetközi szerződések alakjában kiállított iratoknak lényegét az önkormányzati-;! vonatkozó igéret alkotta, alig hihető, miszerint nem az autonómia Ígérete és vállalása volt az, amivel Wilsont a bemutatott szerződések elismerésére megnyerték vagy megnyerni törekedtek. Hasonló volt az eset a románokkal is. Mert bár az 1916 augusztus 17-iki bukaresti titkos szerződés Magyarország keleti harmadát a balkáni Romániának Ígérte oda, az 1918 december 1-én Gyulafehérváron megtartott népgyülésükön a magyarországi románok maguk részére autonómiát követellek és kikötötték, hogy az uj Romániában önkormányzati jogokkal bírhassanak. Semmi kétség nem forog fenn tehát az iránt, hogy a cseh. szerb és román kormányok szintén az autonómia álláspontjára helyezkedtek. Csupán azt nem sejtették a magyarországi szlovákok, ruthének, szerbek és románok, hogy ebből az autonómiából semmi nem lesz, mert a cseh, szerb és román kormányok pusztán a hadban álló Ausztria-Magyarország erejének gyengítésére, nem pedig magyarországi fajrokonaik követeléseinek teljesítésére állottak a Wilsontól követelt autonómia gondolata mellé. Eljárásuk anynyiban érthető volt, hogy ha nagyobb fegyveres erő kellett ahhoz, hogy az erővel szerzett uj birtokokat államaik részére megtarthassák, ugy államaikat nem azoknak autonóm területekre való szétbontásával, hanem fegyveres erővel való összetartásával vélték hathatósabban erősíteni. A fentiek alapján joggal mondhatná valaki, hogy ha 1918 október 16-iki manifesztumában Ausztria császára és Magyarország királya népeinek autonómiát engedélyezett, akkor — nemine contradicente — miért nem volt lehetséges a dunai kérdést ezen a szövetséges és társult hatalmaktól éppen ugy, mint Ausztria-Magyarországtól, valamint a cseh, szerb és horvát kormányoktól is elismert közös alapon megoldani? Errevonatkozólag a kérdés titkát egyesek abban vélték megtalálni, hogy ha Habsburg Károly, Ausztria császára és Magyarország királya maradt volna, ugy az önkormányzat birtokába került cseh királyság népe fölött nem az emigráns Masaryk és barátai, a monarchia délszláv — szlovén, horvát és szerb — népei fölött nem a balkáni szerb kormány és a monarchia román népei fölött nem a balkáni román kormányok vették volna át a rendelkezést. Ezért volt tehát egyesek szerint szükséges az, hogy az ellenséges hatalmak védelmét élvező cseh emigránsok, valamint a belgrádi szerb és a bukaresti román kormányok emberei ugyanazt az autonómiát ígérjék meg saját fajrokonaiknak, mint amelyet azoknak Ausztria és Magyarország uralkodója megígért. Miután azonban a monarchia ellen folytatott küzdelemben Habsburg Károlynak helyéről távoznia kellett, a birtokait szétosztó cseh, szerb és román kormányok a szuverén birtoklás jogán sehol sem valósították meg azt az autonómiát, aminek Habsburg Károlytól való megvalósításától tartottak és amire maguk sem vállakoztak többé. így merült fel sokakban az a kérdés, vájjon nem lett volna-e megfelelőbb a dunai népeknek az a megoldás, hogy ha birtokába juthattak volna Habsburg Károly ígérete után annak az autonómiának, amelyet a szövetséges és társult hatalmak megfelelő módon garantáltak volna. Igaz, hogy ha Csehország 1918-ban autonómiát kap, ugy nem lett volna cseh köztársaság és így annak elnöki székét sem foglalhatta volna el Masaryk Tamás. De abban az emlékiratban, amelyet ő 1915ben a londoni Foreign Office-ban átadott és amelyben Csehország királyául orosz nagyherceget javasolt, maga mondotta, miszerint Csehországban nincsenek republikánusok. Ezek a republikánusok tehát nem Csehországban keletkeztek, ahol a mozgalmat felségsértésnek nyilvánították volna, hanem ott, ahol Amerika támogatását szorgalmazták akkor, amikor Amerika segítségével Habsburg Károly ellenében a hatalom birtokába kerülni óhajtottak. Ma már azt is hozzá szokták tenni a fenti fejtegetéshez, hogy a cseh autonómia szervezése maga után vonta volna ugyan a cseh királyság felállítását és lehetetlenné tette volna az emigránsok hatalomra kerülését, de a cseh nemzetnek aligha kellett volna töprengenie afölött, hogyan szabadulhat meg attól a német veszedelemtől, amely ma fenyegeti. Az sem volna probléma, hogyan lehetne Ausztria függetlenségét biztositani, mert Csehország történelmi határai biztosítva voltak, Ausztria függetlenségének biztosítása pedig az uralkodóháznak is elsőrendű érdeke volt és az uralkodó éppen ebből a célból kezdett tárgvalást a nyugati kormányokkal a háború vége felé. Igaz, hogy Csehország az autonómia birtokába kerülve, amit addig is mindenkor követelt, nem annektálhatta volna Magyarország északi területét, de az annexióra nem azért volt szüksége, hogy a magyarországi szlovákokat és ruthéneket felszabadítsa, mert azoktól még a nekik megígért autonómiát is megtagadta, hanem azért, hogy a vonatkozó lakosság hozzájárulása nélkül szerzett különböző területek megtartásához az orosz hatalom támogatását megszerezze. Benes Edvárd cseh külügyminiszter nem egy ízben nyíltan kijelentette, hogy a politikai autonómiának elvi ellensége és hogy a Magyarországtól elszakított teriileteket vissza nem téritheti. mert az uj cseh állam politikáját az ezen területen át behozandó orosz fegyveres erők támogatására építette. Ma már általános az a felfogás, hogy a birtoklásnak ily módon való garantálása nemcsak háborús veszedelmeket idéz fel, amelyek más nemzeteket és talán Európát is romokba dönthetik, hanem sokai bizonytalanabb értékű, mert a cseh nemzetnek sem képes biztosítani azt a békét és nyugalmat, ami a biztos jövőnek egyetlen záloga. A magyarországi szerb és román lakosságnak a magyar kormánytól kellett várnia és remélnie annak az autonómiának a megadását, amelyet hosszú időn át követeltek. Ennek a követelésnek a fenntartásából egyáltalában nem következik az. hogy semmiféle autonómiájuk! nem volt. Mert ha valaki megvizsgálná azt az önkormányzatot, amivel a görögkeleti, szerb és román egyházak Magyarországon rendelkeztek, akkor csodálkozással győződhetnék meg arról, hogy az jelentékenyen megközelitette azokat a jogokat, amelyeket a kisebbségi és békeszerződések a különböző nemzeti kisebbségeknek biztosítottak. Ez azonban nem akadályoz meg bennünket abban, hogy olyan hibákra rá ne mutassunk, amelyeket a magyar politika az autonómiák fokozatos kiépítésének elmulasztásával a múltban elkövetett. Sokat beszélnek ujabban a kiváltságok ellen, de kevesen gondolják meg azt, hogy a régebbi államjog