Magyar külpolitika, 1936 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1936 / 2-3. szám - Az orosz veszedelem

MAGYAR KÜLPOLITIKA II Rövidesen ezután következett Oroszország belépése a korábban annyira gyűlölt Népszövetségbe, természetesen Franciaország segitségével. Baldwin, a jelenlegi angol miniszterelnök, tette emlékezetes kijelentését, amelyben azt mondotta, hogy Szovjetoroszország befogadása a Népszövetség várába, a trójai faló behozatalát jelenti. Azóta azonban sok minden történt s a közben lepergett események alaposan megváltoztatták Európa államainak egymáshoz való viszonyát. Az olasz-abesszin viszály, Németország fegyverkezési egyenrangúságának proklamálása. a távoli keleten pedig a Csendes-Oceánon felmerülő ellentétek fenyegető sűrűsödése s ezzel együtt Japán szakadatlan előnvomulása. A változások közül nemzetközi politikai téren a legjelentősebb Anglia külpolitikájának uj iránya, a kontinens ügyeiben való cselekvőbb részvétel s az a törekvés, hogy a Népszövetséget tegye meg kontinentális politikája szilárd alapjává. Anglia a Népszövetségre épített politikájával elfogadta a francia együttes biztonság gondolatát és igy az olasz-abesszin viszály nyomán szorosabbá fűzte kapcsolatát Franciaországgal, a Népszövetség kedvéért saját érdekei védelmében szembefordult Olaszországgal. Angba az olasz-abesszin viszályban most már talán, az egvelőre zátonyra jutott békekisérletek ellenére sem lát európai veszedelmet, annál élesebben bontakozik ki azonban előtte a távob keleten tornyosuló vihar, főképpen a londoni tengerészeti konferencia csődje után. Japán a tengeri haderők egyenlőségének álláspontját nem tudta keresztülvinni ezen a tanácskozáson, megvalósitja tehát a nélkül, hogy akár Nagybritanniával, akár az amerikai Egyesült Államokkal tengerészeti egyezményt kötne. Ilyen körülmények között következett be a nagy változás, amely az angol politikát Franciaország után szintén az orosz barátság irányába forditja. Litvinov londoni tárgyalásai és az angol sajtó magatartása kétségtelenné teszi, hogy Anglia már megtette a döntő lépést ebben az irányban. Ez a történeti folyamat, amely félelmetes analógiát mutat a világháború előtti szövetségi rendszer kialakulásához, most már halad a maga utján. Az 1894-ben kötött francia-orosz szövetséget, ugyancsak Franciaország tevékeny közreműködésével 1907-ben követte az angol-orosz megegyezés s ezzel alakult meg a nagy-antant. Most ismét egy irányban halad a három szövetséges, noha céljaik egészen különbözők. A világnézeti különbség a cári Oroszországgal nem jött számításba s most ugy látszik, szintén ez a helyzet, még Angliára nézve is. Hogy az ügyesen taktikázó szovjetdiplomácia hogyan tudta elhitetni Franciaország és Anglia vezetőivel, hogy bolsevizmust terjesztő világprogrammja megváltozott, azt nem tudjuk. Valamint azt sem tudjuk egyelőre, milyen előnyt jelent a nyugati hatalmaknak ez az összefogás a jövőben. Egyelőre csak azt látjuk, hogy a Szovjet elérte a maga célját s nemcsak Nyugat-Európában, hanem a cseh-orosz szerződéi révén Közép-Európában is tényező lett. Ha teljesen kudarcot vallott is Titulescunak az a terve, hogy Olaszország helyett a Szovjetet illessze be Közép-Európa jövendő sorsának intézésébe, a Szovjet most már itt van s számolni kell vele a nyugati hatalmak jóvoltából minden vonalon. Hogy Oroszország egyik főerőssége lenne a jövőben az együttes biztonságnak, amit Anglia jóhiszeműen óhajt és hogy Oroszország célja most már nem lenne más, mint az Európa békéjének helyreállításában való részvétel, — azt talán a nyugati hatalmaknak az orosz barátságért legjobban lelkesedő hivei sem remélik komolyan. A párizsi tárgyalások kudarca talán gondolkodóba ejti még azokat az államférfiakat is. akik azt hitték, hogy a Népszövetséget újra be lehet áIli tani — Anglia és Oroszország segitségével — a statusquo további fegyveres fenntartásába. Az Olaszország ellen alkalmazott szankciók bukása s főképpen az olaj zárlat meghiúsulása során tett tapasztalatok hozzá fognak járulni annak megértéséhez, hogy a békeszerződéseknek uj háborúk csiráit magukban hordó szakaszait meg kell változtatni. E nélkül a revízió nélkül Európa békéjét helyreállítani nem lehet s az együttes biztonság gondolata csak akkor ölthet testet, ha az igazság és a történeti fejlődés alapján minden népnek biztosítják azt, ami jogosan megilleti. Mert valóban bizar gondolatnak látszik Olaszország, Németország, s a többi jogos igényekkel fellépő államok nélkül, vagy kiváltkép azok ellenére „együttes biztonságot" teremteni. Hoare volt angol külügyminiszter, akinek a kabinetbe való visszatéréséről éppen most van szó és Eden külügyminiszter jól tudják, — mint ezt beszédeik során többször is hangoztatták, — hogy a Népszövetség alkotmányának kellő megváltoztatása nélkül s a háborús okok megszüntetése nélkül az együttes biztonság meg nem valósitható. Olaszországot kiszorítani az európai közösségből nem lehet. Olaszország az igazság alapján mindig hajlandó volt az együttes biztonság gondolatát szolgálni. Mussolini volt az együttes biztonság megszervezését célzó négyes szerződés tervezője, a római hármas egyezmény megalkotója, amely a legjobb alapja most is KözépEurópa talpraállitásának; a stresai egyezmény és a mult évi francia-olasz egyezmény is ezt a célt szolgálták. Olaszország afrikai gyarmati hadjáratát egyrészt azon az erkölcsi alapon indította meg, amelyet éppen Franciaországgal és Anghával korábban kötött egyezményei nyújtottak, másrészt gyarmati biztonságának megszervezése késztette az afrikai harcra. Olaszország azonban az együttes biztonság szempontjából különbséget tesz a civibzált és barbár népek között s Róma felfogása szerint az együttes biztonságot nem lehet kiterjeszteni olyan félbarbár népekre, amelyeket ha fel is vettek a Népszövetségbe, a népszövetségi alapokmány feltételeinek nem feleltek meg. Az eltemetett Hoare-Laval javaslatnak, mely alkalmas kündulópontnak látszott a viszály elintézésére, ha más formában is — fel kell támadnia. Még pedig azért, mert másirányu megoldás nincs. Az afrikai hadjárat mesteréges elnyujtása pedig nem a megbékülés, hanem az ellentétek kiélesedése felé vezet Európa népei között s előre nem látható nyugtalanságokat idézhet fel egész Ázsiában. Már pedig ez nem lehet közömbös Angliára sem, amely őszintén törekszik a béke megteremtésére. Az olasz-abesszin viszály békés megoldása előtt az igazi együttes biztonság utján nem lehet előrehaladás. Hiába, akarják előtérbe hozni Közép-Európának és a Duna medencéjének rendezését, sem ez sem más nem valósulhat meg azoknak a fantasztikus terveknek az alapján, amelyeket egyesek most a legjobban érdekelt államok nélkül szőnek-fonnak. Az együttes biztonságot nem mozdítja elő a francia-szovjet egyezmény, sem a kisantantnak és a balkáni szövetségnek az a terve, hogy az együttes biztonság garanciája a népszövetségi alapokmánynak tisztán a megtorló szakaszai legyenek. Az együttes biztonság megoldásának első feltétele valamennyi európai állam között a jóindulatú politikai és gazdasági viszony lehetővé tétele. Ezt pedig nem a megtorlásokat tartalmazó népszövetségi szakaszok alapján lehet elérni, hanem csak ugy, ha élettel töltik meg a népszövetségi alapokmánynak főleg azokat a szakaszait, amelyek a revízió lehetőségét megadják. A Népszövetség első feladata mégis a béke megteremtése. A szankciók a háborús veszedelmet jelentik, a békét pedig csak a revízió hozhatja meg.