Magyar külpolitika, 1936 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1936 / 11-12. szám - A magyar ifjúság az elszakított területeken

MAGYAR KÜLPOLITIKA it Mikor a legutóbbi évek során nem egy jelentős magyar politikus hangoztatta, hogy a pánszláv akció felujulása magyar szempontból is milyen veszélyeket rejthet magában, talán nem lehet közömbös, hogy a közvetlen szomszédságunkban lévő, alig néhány évtizeddel ezelőtt még magyar területeken, állami aszszisztenciával jelenleg milyen munka folyik. Tanulságos ennek a munkának figyelése, mert abból különböző kötelességek hárulnak mind a jelenlegi, mind a jövő magyar generációra. X. X. X. A magyar ifjúság az elszakított területeken Most nő, most serdül ifjúvá az a magyar nemzedék, amely már az elszakitásra itélt területeken született. Ott született a Csallóközben, ott a Tiszáig nyúló felvidéki róna falvaiban, talán Ady Endre hazájában, talán a három székely vármegyében, vagy az idege nek által telitett városokban. Milyen volt ennek a generációnak a gyermekkora? Az az édes, öntudatlan, játékos korszak volt ez, amely bearanyozta életüket s a szülők életét is? A nagv magyar telet bemelegítő pici tüzek voltak, vagy fáradt, csenevész hajtásai az 1919—20-as éveknek? öröm, vagy szomorúság volt a gyermek születése ezekben az időkben? Ezekre a kérdésekre a történelem megadta már a feleletet s bizonyos az, hogy ez a korosztály már életerősnek Ígérkezett gyermekkorában is, a középiskolákban pedig — a tapasztalatok szerint — a kisebbségi helyzetnek megfelelő magaviseletet tanusit. Ennek a háború utáni ifjúságnak 1936 már nem flagellantizmus, nem előkészület a siralomvölgyből egy jobb világra, hanem adottság! így van (sajnos), így kell venni! Bele kell nyugodniI Bele lehet nyugodni? Bele lehet nyugodni, mint változlathatlanba a meglévő helyzetbe, amikor — ..odaátról" — állandóan jönnek a revíziós hirek? Lehet visszavonulni a nemtörődömség elefántcsonttornyába s bölcs szkepszissel nézni az eseményeket? Vájjon beletörődtek-e a lengyelek a háromszori felosztásba, az 1863-as felkelés leverésébe, 1894 borzalmaiba? Egyik nap az olaszok, másnap sir Gower és lord Edén nyilatkoznak a revízió kilátásairól. Vajúdik a világ s a forrongás — akármilyen hidegen néz zük is a magyar tragédia kórokozó tényeit — átcsap az optimista ifjúságra is s várakozó álláspontra készteti. Milyen körülmények között él a magyar ifjú, s milyen hatások alatt formálódik? Kétféle magyart láthat ott a megfigyelő: Az egyik reménytelenül néz a holnapba, végérvényesnek tartja a jelent, s megadással tűri a rámért sorsot. Széchenyiként elborzad a régi Magyarország láttára s lehetetlennek tart ja az 1919-ben oly mélyre süllyedt nemzet újjászületését. Illúzióit már régen szétromholta az idő, amelyek a valóság felismerésében gátolják. Csak a mának él s gyermekeit önmagánál müveitebbé, dlenállóbbá s edzetté akarja nevelni. Tagadjuk azonban és pesszimistának kell minősítenünk azt az állítást, hogy e faji rétegeződésben — minden elnyomottsága és szorongatottsága ellenére is — kialudna a magyar lélek! — A lélek kialszik — Amerika második generációjában, de ott is csak ott, ahol nem él együtt nagyobb közösségben a magyarság, ahol kul turális és felekezeti szervezetei nincsenek. A másik csoportot csodaváróknak nevezi Popovics Daka délszláv iró. Várják azt, hogy egy előadódó európai bonyodalom mikor hoz valami „fordulatcsodát". „Feltétlenül jól hallottam, hogy az olaszok . . ." „Biztos tudomásom van arról, hogy a budapesti hadügyi kormány .. ." stb. hirek még mindig kergetik egymást. Az apa gondolkodni kezdő íiát a másfélszázados török elnyomatással próbálja vigasztalni, — bár maga sem hisz a háromszázéves más idők, s a mai világ analógiájában. Ezek az örökösen csalódók s a mégis egyre mindig reménykedők. A helyzet természetrajzához s a változó eseményekhez tartozik, hogy ezt a két tipust nem lehet egymással szembeállítani, de a kettő között a határvonalat megtalálni sem. Meg lehet állapítani azonban, hogy a világpolitika állandó hullámzása sokszor az elcsüggedtben is fellobbantja a reménykedés mécsesét. Az a baj, hogy mindkét tipus határidőre, mégpedig rövid terminusra várja a sorsfordulatot. Pszichológiailag érthető ez, de a csalódás is, ami eddig rendszerint be is következett. Mit tanult ez a fiatalság s hogyan készült fel az életre? Milyen külső és belső tényezők alakították és nevelték? Hogyan fogja fel a várható jövőt? Az első kérdésnek már meglehetősen nagy irodalma van. Csupán jellemzésül közöljük, hogy a felvidéki diákok Jánosik rablóvezért nemzeti hősként tanulták. „Hej, Jánosik!" A nemzetnek dalokban megénekelt és mondákban megörökített kedvence. Csodás erejű ember: amikor lövöldöztek reá, tenyerével csapta vissza a golyót. És ügyes, mint tiz fiskális. A gazdagokat kifosztogatta és a szegényeknek osztogatott. A gazdagok „haramiának" mondották, de a szegények és elnyomottak szerették, mint védelmezőjüket és jótevőjüket. Minden hegyei bejárt, de sohasem egyedül. „A nemesek reszkettek előttük, mint a bűnösök, de a szörnyű robotban elcsigázott nép örült, ha a tájon megjelentek a „hórni chlapci" (az erdők fiai). Meg kellett tanulnia a Taiikönyvügyi Bizottság által kiadott Honismertetésben Szatmár vármegyének 1607-ből származó rendeletét, mely szerint a nép számára minden város és falu határában akasztófa állítandó s megjelölendő az a hely is. ahol karóba fogják őket húzatni. így fizettek a parasztnak, kórház és iskola helyett, mely utóbbi veszélyt jelentett a főuraknak.1 A tendencia világos, de vájjon nem így volt ez ebben az időben Angliában is Erzsébet uralma alatt? Erdélyben a „nemzeti" tantárgyakat a még fennálló kevés magyar iskolában is román nyelven kell tanulniok, ahol fajtájukat veszett kutyáknak nevezik s azt kívánják, hogy ez a faj pusztuljon el, égesse meg a tűz és üsse agyon a kereszt.2 így a magyar tanulók saját fajtájuk meggyalázása árán kénytelenek azt a tudományt és műveltséget elsajátítani, amire szükségük van. Ez bizony nem szolgálja semmiképpen azt a békességet, amelyet a Nemzetek Szövetsége a népek közötti megértés cimen hirdet. Az előadottakból következik, hogy az ennek a gyermekkornak iskolai környezetéről adott valóságrajz is rendkívül elszomorító. Ha magyar iskolába került a gyermek, ott állandóan riadt tekintetek fogadták. A gyakori nyelvvizsgálatokból s az ebből kifolyó bizonytalanságból, elbocsátástól eredő félelem ott ült tanítója, tanárja arcán s ez rányomta bélyegét a tanulókra is. Ha azonban állami, vagy más közület által fenntartott idegen tannyelvű iskolába kényszeritették, ugy érezte magát, mint az elárvere1 Mensik-Jahelka-Fodor: Honismertefés, 41—44. o. 2 Ol'ay Ferenc: Mit tanítanak a román iskolákban, 40. o.