Magyar külpolitika, 1934 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1934 / 1. szám - A Népszövetség sorsa

1934 január MAGYAR KÜLPOLITIKA 11 Madách diadalútja Irta: PÉKÁR GYULA Most hetven éve kérte vissza az akkor még magyar föld a lánglelkü sztregovai remete annyi szívbeli, lelki és testi szenvedéstől gyötrölt porhüvelyét, — Paulay Ede ihletett és ihlető vezetésével most ötven éve lépett Madách tragikus Ádámja a világot jelentő forró nemzeti deszkákra, — most adták Voinovich Géza kiváló társunk Madáchhoz méltó fenséges visszaállításában a halhatatlan tragiédiáft ötszázadszor s most már gyakran fog megszólalni a magyar géniusz, a magyar gondolat e legkimagaslóbb költői alkotása, tragikus örökembere a bécsi Burgszinház nagy hagyományoktól pazar ünnepi játékszínén . . . meg fog szólalni, hogy Madách nevével diadalutra induljon a müveit nagyvilágba s nemcsak a magyar névnek de a magyar szellemi fajsulynak, a magyar kulturlölénynek is döntő győzelmeket szerezzen köröskörül a földön: éppen akkor, mikor e csonka hazának, de meg nem csonkított lelkű nemzetének a legnagyobb szüksége van erre az anyagiakat alátámasztó szellemi elsőség ragyogtatására. Valóban kell lenni magyar Gondviselésnek, mely minket átölelve tart, — mert tizenegy éve az a másik legnagyobbunk Petőfi szólt jubileumán a győztesekhez, Petőfi emelte magasra a magyar szellemiség zászlaját s földkörüli dicső diadaluttal juttatta a világnak eszébe, hogy oly nemzetet, mint amely őt szülte, nem lehet barbárok közt elvérezni hagyni . . . , ezidén a drámai költészet fényszórójával Madách mutatott rá arra a legelső helyre, amely a magyar gondolatot a lángelmék Olympusán megilleti. Hatalmas mérföldkő a Madách-hét a magyar feltámadás golgothai utján, — méltó arra, hogy a sztregovai költőbölcssel együtt a magyar nemzet helyét is kijelöljük a nemzetközi halhatatlanság távlatában. Mert halhatatlan csak oly nemzet lehet, mely a lelki lét legmagasabb dimenzióiban, Ég és Föld között, küzdő hőst, mennyeket és poklokat ostromló örökemberi titán-tipust tud adni a Kezdet és Vég felett töprengő szomorú emberiségnek . . . Az antik mithologiák rég eltűntek az istenek alkonyában, de a mithosz-teremtő hajlam azért nem halt ki az emberiségből, — ébren van, ösztönként gyökerezik bennünk, tovább teremt, csak épp ez a modern mithologia nem annyira a félő és hivő, mint inkább a kereső, tudniakaró, gondolkodó ember alkotása s szimbólumai ennél fogva nem annyira az isteni, mint inkább az emberi élet nagy színjátékának a hősei. Pillantsunk csak fel ez ujabb Olympus lakóira, — ott állanak fenn egymás mellett: Fauszt, Don Jüan, Hamlet . . . aztán Don Quijote, a Bolygó zsidó, a Bolygó hollandi és a többiek, — örök típusok, örök hősök, kik minden élőknél elevenebben élnek, mind az Embernek a nagy földi Tragédiájából születtek világra. Mind a „lét és nem-lét" problémái közt hánykolódnak, — hisz való igaz, foglyok, rabok vagyunk emberi tehetetlenségünk ketrecében! Borzasztó a halál, de talán, a Bolygó zsidó példája igazolja, az örökké-élés tán még szörnyűbb lehetne... ám hogyan kiszökni e földi rabéletből a szabad Végtelen felé, hová, merre meneküljünk? Az akaratbeteg Hamlet leroskadt a probléma előtt, de Fauszt és Don Jüan felveszik a harcot. Előbbiben az ész, utóbbiban a sziv akarja megostromolni az eget, Fauszt doktor mágus, a Végtelen keresője, az emberi tudvágy képviselője; Istennél nem boldogul, hát eladja lelkét a Gonosznak, hogy tudjon, mert mindenáron tudni akar, tudni akarja a Végokot. Ki Don Jüan? A Fauszt testvére, szintén a Végtelen keresője, de más irányban, — ő déli spanyol létére nem a „szürke elmélet", hanem az „élet aranyfája" után nyul s azt az eszményi tökéletes asszonyi lényt üzi, aki nincsen, de akivel együtt egy emberfeletti szerelem révén kitörhetne a földi korlátok rabrácsai közül. Testvérek . . . igen, annyira azok ők ketten, hogy voltaképp csak a szélességi fokok választják el őket egymástól, — vájjon annyi tudományoskodás után Fauszt nem odajut-e, ahol Don Jüan kezdi, a „miszlikus kor" végmondatához, hogy „az örökasszonyi vonzza az embert?" Testvérek . . . mindketten a Sátánnal kerülnek szembe s az ördög ugy a félénket, mini a dacost magával ragadja. Fauszt az eszével. Don Jüan a szivével akarta megostromolni az eget, — utánuk harmadikként Hamlet áll előttünk, a lélekbeteg dán királyfi. Hamlet az a Fauszt, aki belátta az ész kudarcát s az a Don Jüan, aki tul van már a sziv kudarcán is. Előbbi két inkarnációjában ő átélte már az emberi lélek csődjét, tudja, hogy a halandó hiába tör a Végtelen után, tudja minden földi törekvés hiábavalóságát. Ezért nem tud akarni Hamlet: — mire való a tudomány, ha az ember nem érheti el az elérhetetlent, amit egyedül volna érdemes elérni? Mire való a szerelem, ha az ember nem lehet istenné általa? Ezért taszítja el magától Oféliát is... És Hamlet megöl már a Sátán is elmarad. A Gonosz csak azokra les, akik még tudnak akarni, nagyot akarni, a Végtelen után törni; Lucifer csak azt ránthatja a pokolba, aki az ég felé tör! És való igaz. nemcsak a Sátán, de az, örökkévalóság előtt is csak erőlködésünk mértéke szerint van emberi érdemünk, — hisz a titánok érdeme is csak az volt, hogy megakarták ostromolni az eget. . . Fauszt, Don Jüan, Hamlet, — három stádiuma az Örökember örök küzdelmének; három titán az emberi gondolkodás uj Olympusán, kiket a német, a spanyol, az angol géniusz ajándékozott az emberiségnek s kikhez egyenrangú titán-testvérként negyediknek lép oda a magyar géniusz ajándékozta örökember, a jubiláló halhatatlan Tragédia madáchi Ádámja. Mint a Dante költeménye, a Madáché is lírában született dráma, melyben a legegyszerűbben sajgó szívsebekből fakad ki a poézis földöntúli méretekbe nyúló misztikus virága. Régi és céltalanul henye párhuzam az, mely az „Ember tragédiáját" magyar Fausztnak akarja feltüntetni: Madách müve több és kevesebb a Goethe költeményénél, — több, mert a gigászi freskóin átvonuló alapgondolat egységesebb; kevesebb, mert eszméinek kisugárzása nem éri el a goethei Végtelen misztikus dimenzióit. Goethe messzebbre világit, de viszont Ádám emberebb és emberibb marad a hovatovább elvont eszmévé szűkülő Fausztnál. Madáchnál nincs a rejtelmek rejtelmeibe burkolódzó „misztikus kar", — a Madách tragédiája nem az elvont ember, hanem az élő ember tragédiája, annak az élő embernek a tragédiája, kinek — ha akarja, ha nem — a Teremtés kozmikus imperativusából tovább kell élnie a földön. Ádámban ott kisért mind a három titán, Fauszt is, Don Jüan is, Hamlet is, de ő nem követheti a titánok végzetét, nem bukhat el, épp mert ő az Élő Ember és sohse szakadhat el annyira Istentől, hogy az Ur a végveszély végső percében magához ne ránthatná vissza a tévelygőt a bukás széléről. Fauszt is, Don Jüan is csak haláluk után idvezülhetnek, —