Magyar külpolitika, 1933 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1933 / 1. szám - Mengele Ferenc

MAGYAR KÜLPOLITIKA 1933 január Ha a tűz kialszik... Irta: Babay József — Nézze csak Fiszár uram, »•/ a felső szij hasad! ketté. De a kapocs még jó. Legyem olyan szíves, szeljen helyette egy ujat, <lc gyorsan, meri nagyon igyekeznék. — Hová indul, szomszéd? Atádra gyalogolok. — Kihez? — A menyemékhez. Gyerek született. Fiu, szomszéd, Piu! Nagyapa lettem. Az öreg suszter hosszan bámult a ritkás szakállú, sovány kis szabóra kél bozontos szemöldöke felfutott szinte i homloka közepéig Nem is csodálni való. Bolond ez a foll foltozó, hogy ilyen csikorgó, eget, földet, felleget hasító időben indul útra? lis még hozzá gyalog? No Istenem, hi szen ha meggondoljuk, más is megtette már az utal Barcstói Mádig csak ugy az apostolok lován, de bocsássák meg az egek, a szegény Császár szabó féllábbal lapossá az utat még akkor is. ha ugy kopog a lépte, mint a többieknek, mi vei a ballába Iából van térdig. Negyvennégyes népfelkelő volt a Császár szabó, mégis elkerült szegény Popoméhoz s ott is maradt az egyik lépéskopogtatója. Falábú embernek rettenetesen hosszú lesz az ut innéttöl Atádig. hiszen a vonat is négy óra alatt fut be a temető melletti kisállomásra. Miért nem utazik vonattal'' Miért . . Hát egyszerűen azért, mert igen bolondos kedve támadt az időnek, hogy aszongya: „No népség, emberek, most aztán énekelhetitek azt. hogy: Befútta az utat a hó!" Gondolja szomszéd, hogy odaér estig? Nem csak gondolom, de szándékolom! - dobta lel a szót a kis szabó és megsimogatva a faláb tetejére hasított uj szíjat, felcsatolta a gonddal kifaragott lépéspőtlól a térde alá. Koppantott kettőt-hármat a műhely-padlón, aztán oly vígan nyújtott kezet, mintha csak a szomszédba menne . .. Odakünn még ködös hajnal pihent a világon. A városka aludt, a kora hajnallal kelő Piszár suszter kislámpásos műhelye vigyázta csak az álmát Jegenyék feketélő falai közt szaladt az országút a messze fekvő Atád felé, az országutat is megrakta hóval a tél. de azért a szélén mégis járható volt. A vasúti töltésen azonban hegyeket hordott össze itt-ott a tegnapi vihar, nincs az :i somogyi vicinális amely keresztül tudná törni. Ébredő, szomorúan károgó kányák suhantak el az utat őrző jegenyék felett, a felleges cg egészen ráborult a földre, hihetetlen és határtalan szomorúság rogyadozott az egész vidéken. Ám félfalábu Császár szabó ur ette az utat szaporán, szinte vígan kopogtatta lépéseit a keményre fagyott hó hátán és amikor egy csepp pirkadás-derül küldött a kelet a vidékre, a faláb már messze benn kopogott a Csokonai erdő sűrűjében. Itt jobb volt az ut, a hó egyenletesebben feküdt az ősz utolján lehullott avaron. De a hideg itt is csikorgó, majdnem elviselhetetlen volt. A zúzmarával megrakott Iák ropogtak, hasadoztak, holttá voltak fagyva. Csak az apai, meg a még könnyesebben könnyessé \áló nagyapai sziv ereje képes arra, hogy ebben a velőt hasogató Dráva-szomszédságu télben ulnak induljon újszülöttet látni, hisz madarak hullanak le az ágról, a varjak is gémberedve kuporodnak a 'hozói mögé, s a remegő lábu özek csapatostól bújnak össze az erdő mélyén, hogy meg ne fagyjanak. Micsoda cseppség, micsoda semmiség a végtelen-havas kegyetlen tél ölelésében egy istenteremtette ember ilyenkor? Ez a borzalmas, szürke felhőség-boltozat ugy öleli be a magasságot akár egy áttÖThetetlen börtöntető, sem a nap, sem a felmérhetetlen messzeségbe bujt csillagok lénye át nem tudják törni. Már dél felé járhatott az idő, amikor egyszeribe kiállások szakadtak a fülébe. Az évek óla elhagyottan és család-lakatlanul álló Szili-majornál topogott ekkor, még gondolta is, hogy behúzódik az egyik félszerbe, ha a tönkrement és messzevándorolt Szili uraság be nem vasaltatta az épületek ajtajait. Testvér! Álljon meg! Hé! Testvér! Császár ur döbbenten állt meg. Magas, de kissé hajlottal) cipekedő férfi közeledett. Amolyan katonaköpeny leiét lebegteteti rajta a szél, amely egyszerre csak bolondul erre tévedi és még hidegebbé szürle a lehelletet fagyasztó levegői. Jaj, az én Istenem áldja meg. már mióta kiabálok! mondta a másik vándor, amikor odaért. Gémberedett, vörös, remegő kezél összefonta a mellén, fekete szemében halálos fáradtság pislogott, nehéz, nagy csizmái) nehezen emelgette a kemény hógöröngyökön. 'lisztes iparosszavamra mondom, hogy nem hallottam a kiáltásai! kegyednek, ez a böjti lelkű szél ugy fütyöl, hogy <-gv sivilás az ember füle. Hova tel szik igyekezni'' Atádra mennék, Atádra, ha ugyan odaérek, mondotta a feketeszemű és topogni kezdett — Hát <z szegény rossz bőrben van, állapította meg Császár ur, no de mi az öröm az intimben, adotl az Isten útitársat. A beszélgetés során kiderült, hogy a köpenyes, félig már fagyottkezü embernek útilapui kötöttek a talpa alá odaát Verőcén, tul a Dráván, ahol már mások az urak nagy-nagy esztendők óta. Mert a köpenyes sehogysem tudta megérteni a határok változását, sem a horvát, sem a szerb szól nem vette ál a nyelve, hangosabb \olt a szava • kelleténél és ugyancsak cifrán beszélt az adószedővel, ha bekopogtak kis szatócsüzletéin' . Igv aztán tudomásai a adták, hogy jobb, ha szülőföldjére teszi át a lélegzetvételt, mert a zágrábi börtönökben könnyen lehel kapni tüdősorvadást. Így aztán szépen átkullogott a határon, átbotorkált a Dráva vizén gyalogosan, minthogy most jég borítja szinte a mederig s igyekszik Atádra, a Lichtensteinhez. fihol valamikor segédi sorsban árulta a keményítőt, az eszencet, meg a szegfű szeg-félékel Ej, ej, Istenem, Istenem. gondolkodott mellre csuklott fejjel Császár szabó UT, - millen is a magyar sors. lám-e . . . Mert annak idején sok-sok menekülő magyar osont ál horvát földről Somogyba, egyszer a barcsi halászok csónaksegélyével, máskor a szerb szuronyokkal őrzött vasúti hídon, de megtörtént az is, hogy acélizmokkal kapaszkodva, a híd alsó vaskapcsairól vaskapocsra kúszva, alul menekültek . . Az örvénylő, gyilkos indulatú Dráva-víz fölött s mégis a hid alatt . . . Nagymessziról már idesötétlett a taranyi erdő. A ta ranyi erdő jó, bő másfél óra, ha azon keresztül jutnak, még kél óra csupán és benn vannak a kis somo'gyalji iparosa áros házsoraiban. De hál a köpenyes, elüldözött szatócs, — a nevét se mondta meg szegény, nem csoda, menekülő ember gyanakszik a bokorra is. igen csak kezdett dideregni — A balcsizmámmal van baj, végkép kiette az ut a talpát, mondta fogvacogva és megállt és felemelte a lábát. Nagy, kerek hófolt fedte be a lyukai. — Ne áll jon meg, hallja, mert megállani a legnagyobb veszedelem az ilyen farkasorditó hidegben. Nem tudom hány fokon lehet a celzeusz, nem is igen éltek hozzá, de hogy az álló emberből kifagy a lélegzel egyszeribe, azt tudom. Jaj, a jó Isten áldja meg uram. ha segítene tüzel lakni, hogy megmelegedjek kissé, hál térden állva hálálnám meg. Félig holt vagyok már. — Tüzet rakni? Osztán miből'.' rémüldözött a szabó és nem leheléit róla: a kis „onokára" gondolt.. késlekedni.' Azl nem lehel. Hanem ..topogjon csak egy kicsit, topogjon, mingyárt segítünk a csizmabajon!" s ezzel füiv n hűlt s a íilab fejen Viselt nagy, fuzes cipó! levetette. Lám-e, mindenben van valami jó . A falábának amúgy is van vaspántos, lábformára kifaragott leje, ez az egyetlen lábfej a v ilágon, ami még a hóban sem fagy el . . . Dobja le kegyed a csizmát hamar, majd viszi a kezében tovább, aztán ehol ni ez a cipő, húzza fel. Negyvenhármas a kaptafája, nem hinném, hogy szorít... Lehel, hogy a hideg marása miatt, lehel, hogy az üldözött szív dobbanása miatt, de a Veröeéröl-menekültnek igen fényes lelt a fekete szemepárja. Nagy erőlködéssel lehúzta a csizmát, felrántotta az ép cipőt S már tápász kodotl is. Szegény testvérem, motyogta Császár ur, kegyed is a hazáérl szenved, A haza pedig mindenekelőtt!