Magyar külpolitika, 1932 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1932 / 11. szám - Wales. Llewellyn Jones walesi angol képviselő Magyarország igazságáért
12 MAGYAR KÜLPOLITIKA 1932 november Nem tudom, irt-e ennél mélyebbet, különbet Dosztojevszki s ha igen, akkor is a bizakodás egyszerű, égi öröme nélkül. Tamási Áron könyvében egyetlen nagy tévedés van. Ábelt a rengetegben meglátogatja egy Amerikából hazaiért magyar s megajándékozza az amerikai lobogóval. Ábél felmászik egy fára s a Hargita ormán kitűzi a szabadság jelvényéi, az amerikai lobogót. Tamási Áron tévedett. Ábel nem az amerikai lobogót tűzi ki a Hargita csúcsára, egy fa tetejére, melynek lekopasztja ágait, hogy soha senki ne hozhassa le onnan a zászlót. Ábel a magyar lobogót tűzi ki, a magyar zászlé) színeit, messzelátszón, lehozhatatlanul, örökös és büszke jelét a legigazibb magyar honfoglalásnak. (I'm.) Péter elindul Elbeszélés Irta: Kiss Menyhért László Péter és felesége szómbal este, vacsora után. megvitatták, hogy mi legyen a Péterkéből, miután elhatárolták, hogy kiemelik a földművelői társadalomból és beadják a marosvásárhelyi gimnáziumba. — Én papnak szántam, — sóhajtotta áhítattal az asszony. — Akkor kihal vele a László-familia, ellenzem, — heveskedett az apa önérzetesen. — A ianitóság se volna rossz, különösen, ha az öreg Borsos nyugdíjba menne. — De nem megy, mert a nyugdíj semmi s a földek, kepe, stóla, tandíj valami. — No, talán bíró lenne! Ki igazságot teszen, — vetette fel az asszony. — A mi fiainkra nem bízzák itt az igazságot. Félnek, hogy valóban igazságot tennének. Felhők borongtak a redős homlokon. — Orvos lehetne. Az orvos minden népnek használ. Aki beteg, annak visszaadja egészségét. — Nem szereti a vért látni. Mikor a csirkéket levágom, kifut a konyhából. — Tudod-e, édes, mi legyen Péterke? Aki mindenkin segit és mindenkitől megveszi az árát. Legyen ügyvéd. — Nem, nem. Szegény emberek tehenét árvereltesse. Meg tolvajokat és gazembereket kihúzzon a csávából, mert keres rajta, nem, nem, ügyvéd ne legyen Péterke, — ellenkezett indulatosan az édesanya. -- Lehelne gazdatiszt is. Ha be tudna kerülni egy jó uradalomba? —• A magyar grófokét feloszlatták. Az ő uradalmaikba béresnek se fogadják fel a mii fkunkat. — Igaz is. Mióta ez az uj világ van, még nehezebb felettünk az időjárás. Te a gyermek ugy szaval, mint egy színész. Lehelne költő is? — Az igaz, dehát a költő nem hivatalnok. Annak csak alamizsnát adnak. Ha nyomdásziparos lehetne, az nagyobb dolog lenne. Kalendáriumot, imádságos könyvet nyomtatnia. Még tovább szőtték-fonták Péterke képzelt pályáját, de semmiben sem tudtak megegyezni. Manapság nehéz eltalálni az utat, mikor ia régi, megyei főtisztviselők eldobták a bricsesz-nadrágot, a fehérkesztyüt s a keménykalapot s az egyik csizmadia, a másik szürszabó, az alispán meg lakatos lelt. Viszont azt is belátták a szülök, hogy tudomány nélkül az állathoz áll közel az ember. S ha a müveit ember durva munkát végez is, a durva munka mellett is kiárad belőle a lélek nemessége. S az a durva munka is valahogy másképpen mutatkozik, szebb lesz, jobb lesz, ha lelkesebb ember, hozzáértőbb kezéből való. A fiúnak mégis tanulnia kell, mert a tudománynak ükkor is hasznát látja, amikor nem látja hasznát. A jó kománmramék, komámasszonyék is megkérdezhetek és véleményt nyilvánítottak, hiszen életbevágó nagy dolog pályái választani. Ha a szülők nem találják el, vagy ha a gyermeket tehetségének nem megfelelő helyre indítóik, abból nagyon nagy bajok származnak. Az utolsó héten a fiút is megkérdezte az apa. — Péterke, ha kitanítanának, mi szeretnél lenni? A fiúcska az imádságos könyvéből elrongyolt irkalapot vett elő. A lapon Árpád fejedelem lóháton, kezében kivont kard. mellette a hadiköntösbe öltözött vezérek. — Katona szeretnék lenni . . . A s/ülők értetlenül néztek össze. Magyarázták, hogy az ma nagyon nehéz és kérdés, hogy sikerül-e. Hosszas tanácskozás után László Péter szeme megvillant: —• A székelyeket a régi világban németül komendirozták, ma románul. Azért akkor se lettek németek. Ma spm lesznek mások. A vér vér marad, ha igazi vér. De azért a plébános ur elé bevitték a kérdést. — Igaza van Péterkének. A bátor és hős legénynek kard való a markába. A kard, a fegyver a legény markába való, de a titkos égi és földi hatalmak akaratából Péterke mégsem lehetett katonatiszt. A kitűnő bizonyítványa, mindenképpen arravalósága hiábavaló volt. Nem biztak meg benne. Visszautasították. Nem volt mit tenni, Nyárádremetén vegyeskereskedést nyitott „Árpád apánkhoz". Meg is festtette lóháton, teljes fegyverzetben, de a zászlótartó lobogóján az uj állam szinei égtek, e feltétellel kapta meg az engedélyt. Némelyek haragudtak, mások mosolyogtak, olyanok is akadtak, akik kineveltek. Ifjú László Péter azonban boldog volt, meri legszebb álmai roncsából egy fénysugarat mentett meg magának Halvány, komikus, különös fénysugarat, de szürke, villódzó hajnalon s a homály esti pasztellszíneiben a pléhÁrpád alakja összekuszálódott, átszinesedett, kivilágolt, az elrongyolt irka szineibe varázsolódott vissza és a cégtábláról a hálán odasúgta ifjú László Péter vegyeskereskedőnek: ,,Csak kereskedj, édes fiam, az életet kell megmenteni . . ." És Péter ilyenkor a kék szint zöldnek látta, az okkersárga vászoncsik meg patyolatfehérré sugárzott át s azt gondolta magában csendesen, hogy a zászló se zászló, csak egy vászondarab, ha nem ;i szivünkből tépjük a színeit. -- Az ősmagyarok nem alakoskodtak, — sóhajtotta estenként az öreg László Péter. — De ezek a többi népek azért szaporodtak el, inig a magyar volt az ur. És tejbevajba [eresztette őket a magyar világ. Hogy tudtak hazudni! . . . Az ifjú Péter lecsillapította apját, ő már az uj magyar típus volt, aki a régi fénynél gyújtotta meg a lángját, de hogy az éietét megmenthesse s az élettel a magyarságát, a régi nemes magyar tulajdonságokat kifelé meg kellett tagadnia. És eltakarta kifelé, hogy annál mélységesebben, tüzesebben élje befelé.