Magyar külpolitika, 1932 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1932 / 6. szám - A sajóvölgyi magyarok

Í932 június MA4,% Alt KÜLPOLITIKA í) A sajovolgyi Irta : Lőnnczy magyar György Kevés olyan gyönyörű vidék van a világon, mint a jó buléncrek dobsinai földje, amire az Alkotó tobzódva pazarolta teremtő keze csodáit! Maga a tájék is csoda : tündérálom. Az égbe dalmahodó hegyek ; a meredélyek oldalában, mélységek fölütI vagy szeszélyes szakadékok fenekén kanyargó vas- és mészköves ösvények, a sztracenói sziklakapu s a köröskörül, fönn és lenn és mindenütt szakadatlanul morajgó rejtelmes sudár fenyők ! Mintha mind sorjába csupa itt őrködő Kóburg meg Koháry volna, aki oligarcha gőggel állja a hóvihart és hódolatul fogadja a hajnal hideg köszöntését, vagy a korai alkony lehomályló csöndjét. Akik mindezt láttuk, most éjszakáról-éjszakára, újra meg újra naponként beleőrülünk, ha eszünkbe jut, kiknek a haramiakezére jutott jóformán minden, ami igazán szép volt szép magyar hazánkban ! Hát még a buléner-föld egyéb csodája ! A tömérdek többi. Azok az erdős hegyhátak, oldalak és ormok belül sem üresek. Tele vannak érccel, drágakővel, fekete gyémánttal, amit a fehér gyémánt: Isten jéggé dermedt lehellete őriz. Odakünn az erdőn virág nyilik és madár dalol, alatta meg benn, a hegy mélyében jégpalotában sétálgathatsz, jéguton szánkázhatsz vagy akár táncolhatsz, korcsolyázhatsz is. Szelid fehér tündérek és tréfás fekete manók játszanak ott, civakodva és incselkedve egymással és veled : ki érti mindezt? Még az se, aki látja, hát még az hogy értené, aki vak. A lelke szerint vak. A tündérvölgy patakja, a kis fürge Gölnic patak se olyan, mint más közönséges patak. A Gölnicpatak afféle hegyi Nilus, kicsiben, en miniatűr. Halkan csacsog melletted s egyszer csak észre se veszed, hogy eltűnt a föld alatt, hogy félkilométer múlva megint elődbe bukkanjon : itt vagyok ! Mintha ő is buvócskát játszanék és pajkosan meg-megtréfálná a leskelődő hegyormokat. Hol jár? Hol bujkál? Mit csinál a föld alatt? Ki tudja azt? A vize olyan tiszta, mint a kristály, a rózsahusu pisztráng ugy fickándozik benne, hogy szabad szemmel is láthatod a meder csillogó kavicsa között s akár puszta kézzel is megfoghatod, ha nálánál fürgébb és ügyesebb a kezed. A jó bulénerek évszázadokkal ezelőtt valahonnan az Érchegységből szakadtak ide. Mindjárt föl is kutatták a dus bányákat és német akarattal és pontossággal igazgatják, müvelik azóta is. Maguk is olyan álomemberek, akik csak félig élnek a valóságban, félig a lehetetlenségek között. Félig a földön, félig a föld fölött és a föld alatt; a bányák sötét mélyén és a hegycsúcsok magaslatain. Mind a két életükhöz külön csodát kaptak ajándékul. A földre a gölnicrózsát, a föld alá a Topscher Gatscholpert. A virág egyáltalán a Teremtés leggyöngédebb alkotása : báj és finomság, szin és illat együtt. De a gölnic. rózsában még mindezen kivül egy sajátos varázs is van : az érinthetetlenség ártatlanul szigorú mosolygása. Olyan hidegen tud feléd mosolyogni a hegyoldalról! Mintha csak a hegy mélyében merevlő jégvilág gyermeke, leánya volna, Sárga, mint a Maréchal Niel, de a szirmának csak egyetlenegy levélrétege van. Az az egyetlen levélréteg olyan fagyos merevséggel borul össze, hogy majdnem gyümölcsnek, bogyónak látszik, vagy mintha a kelyhéből élő fehér álmát oltalmazgatná. A gölnicrózsa többnyire ott nyilik, ahol senkise látja. Nem kacérkodik, nem akar tetszeni. Megelégszik azzal, hogy az erdő pázsitjával együtt születik és él s az avarral együtt hervad el; az erdőn tul a világot látni se akarja. És éppenséggel olyan az ősbuléner nyelv is : a Topscher Gatscholper. Minden más nyelvtől különböző, ugy, hogy még a született német sem érti meg. Már a legifjabbik buléner-nemzedék se él vele, de az öregekhez még visszajár az elhagyott Érchegység emléke, hogy ölelkezzék a szép magyar föld költészetével. Csupa egy csuda az a nyelv mindenestül! Miképpen változik el az évszázadok faragó kezén a szó, a hang, a betű ! Hogy keresi egymásban a néplélek a rokonvonásokat, ha erre az útra a becsületes, hü és őszinte sziv hívogatja ! A bájos népdalok, mesék és mondák ugyanis, amiket gondos kutatók a Topscher-Gatscholper költészetéből megmentettek és Klein Samu nevezetű érdemes buléner tanitó könyvbe is összegyűjtött, tele vannak magyar motivumokkal. Nemcsak, hogy többnyire magyar népdalok melódiájára (Hires város az Alföldön Kecskemét; Gyere be, rózsám, gyere be) dalolják, de szinte tüntetően vegyitik a szövegbe a jellemző magyar szólásokat : a fikomadtát, az áldomást, a nénémasszonyt. Már régóta kuriózumszerüen beszélték a jó bulénerek a Topscher Gatscholpert. Farsangi és családi mulatozások tréfás változatosságaképpen, a buléner-humor csiklandozó és nevettető figurájául. Patriarkális ősi erkölcsüket, szokásaikat, hagyományos magyarszeretetüket élesztgették és ápolgatták vele. Boldog hazánk boldog és becsületes gyermekei. Természetes, hogy becsületes ; hiszen német. Az igazi német nem is lehet más. De jött a cseh hóditás. A gyűlöletes és durva üldözések, besugások, kutatások gyáva és otromba kémrendszere. A magyar nyíltsághoz és őszinteséghez szokott szegény buléner azóta azt se tudja, melyik lábára álljon. Ki előtt tárhatja föl a szive keserűségét. Minden lépésére, minden szavára lesnek. Sohase tudhatja, kinek a képében ólálkodik körülötte az álnok cseh kémszervezete, hogy kicsalogassa a rejtegetett érzéseit és gondolatait. A hűség, a becsület, a hazaszeretet szavait, hogy beárulja és beléje fojtsa. Hát most megint elővették a Topscher Gatscholpert. Azt nem érti a cseh. Egyebet se ért, sok egyebet. De a Topscher Gatscholpert, azt meg éppen semmiesetre sem értheti. A sziv nyelvét. A becsület nyelvét. Azt megtanulni nem lehet. Azt csak ugy magával hozza az ember, de nem Prágából. Hanem a Kaukázusból vagy — az Érchegységből. * Valami husz-harminc kilométerrel alább a Sajó mentén van egy másik magyar kisváros : Tornallya. Azok alatt a szőlőhegyek alatt, amiken valaha Hollós Mátyás kapálni tanította a gömöri urakat. A nagy király — a kiskirályokat. Tornallya merő ellentéte a buléner Dobsinának. Lakossága, nagy messzi környéke, tiszta, fajmagyar szántóvető, semmiféle idegen nyelvet nem ért, nem beszélt sohase. És most egyszerre csak elkezd topscher-gatscholperül beszélni ez is, a tornallyai magyar kuruc. Csehet elevenen sohase láttak azon a környéken, de a vitéz hóditók azért ugy elterpeszkedtek rajta, mintha csakugyan az övék volna. Szájtátva, bambán hallgatják a sajóparti füzesekben fölbúgó galambkacagást és dühöngve a mécsvilágos fonóházakban felsíró bánatos magyar nótát. Nem értik, egyiket se, persze. Nekik az mind — Topscher Gatscholper. Könyörtelenül, álnokul fajbeli természete szerint, a cseh elszakította tőlünk sajóvölgyi szép magyar testvéreink sokaságát is. Még hir is alig érkezik hozzánk felőlük, akikkel egy történelmünk és egy hazánk van. Egy nyelvünk, egy dalunk, egy örömünk és egy bánatunk. Ami kósza hirt hallunk, az is többnyire keserves sóhajtás, az is előbb körülkerüli a földgömböt, amig ránk talál. Mégis megtalál. A földünket elrabolhatják, verhetik a gyermekeinket, bebörtönözhetik szüzeinket. A sóhajtásunkkal nem birnak. Az keresztültöri a hős cseh ármádiát, még a tenyérmutogatást meg is takaritja nekik.