Magyar külpolitika, 1931 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1931 / 3. szám - A magyar nemzet hite

2 \I A4.I AR KÜLPOLITIKA 1931 március 27-én, a bécsi magyar követségen rendezett sajtófogadtatáson hangoztatta, hogy mi őszintén óhajtjuk a két latin nemzet megértését. „Éppen a leszerelési konferenciára tekintettel örömmel üdvözölném, ha megegyezésre kerülne a sor Olaszország és Franciaország között" — mondotta ebben a nyilatkozatában a magyar miniszterelnök. Mi nem Európa ujabb katasztrófájától, nem ujabb háborús bonyodalmaktól várjuk a magyar követelések teljesítését, hanem a nagy nemzetek jóakaratától és megértésétől. Az a feszültség, amely a francia-olasz viszony kedvezőtlen alakulása miatt az európai nemzetközi életre ráfeküdt, a mi életérdekeinket is veszélyeztette. Nem szólván egy ujabb háborúról, amely Magyarország katasztrófája lehetett volna akkor is, ha mi magunk távol maradtunk volna tőle. Nekünk az az érdekünk, hogy Olaszország és Franciaország között minél szívélyesebb viszony fejlődjék ki. Mert akkor azt remélhetjük, az olasz politika könnyebben meg tudja győzni Franciaországot arról, hogy a trianoni igazságtalanságok jóvátétele Franciaországnak is érdeke. Minden okunk megvan tehát arra, hogy Rother mere március tizenötödiki szózatának eleget téve, bizalommal tekintsünk a magyar revízió jövendője elé. A nemes lord, aki ebben a szózatában ujabb fogadalmat tesz arra, hogy a megkezdett harcot a magyar nemzet oldalán változatlan eréllyel tovább folytatja addig, míg céljainkat elérjük, azt kívánja, „hogy a magyar lelket a mai szörnyű csapások meg ne törjék és hogy a magyar el ne veszítse bizalmát nemzeti és faji erényeiben, amelyek a nemzetet még a legborzalmasabb tragédiák után is újból a föltámadás és a dicsőséges föltámadás útjára vezették!" Rothermere lord nemes fogadalmát viszonozzuk mi is fogadalommal. Az ő hite legyen a mi hitünk is. Az ő tanácsa szerint erősítsük kitartásra lelkünket. Lankadás nélkül harcoljunk Magyarország igazságáért. És higyjünk tűrhetetlenül Magyarország föltámadásában! A dunai veszedelem Ma még ritkaságszámba megy, ha a vil*g nagy kérdései mellett meglátja és teljes jelentőségében fölismeri a dunai veszedelmet. E. Alexander Powell, amerikai ezredes, a Liberty cimü folyóiratban cikksorozatban foglalkozik azokkal a háborús veszedelemmel fenyegető zónákkal, melyeket az európai erőszakolt békék teremtettek. Legutóbbi cikke a dunai veszedelemmel, a dunai medence tarthatatlan viszonyaival foglalkozik. Powell ezredes saját tapasztalatai alapján ir. Nem sajnálta a fáradságot és bejárta az országot, melyet háború nem, csupán a béke tudott szétszaggatni. Powell megállapítja, hogy Magyarországtól a trianoni béke területének 71, népességének 62%-át vette el. Az Encyklopedia Britannica adatai szerint — irja — Magyarországtól elvették arany-, ezüst-, réz-, só és higanybányáit, egypár kivételével csaknem valamennyi vas- és acélmüvét, legnagyobb és legjobb kohóit és erdőállományának 86%-át. Kik uraskodnak a rablott kincseken? A csehek, akiknek legfőbb érdeme Ausztria elárulása volt. A románok, akik akkor álltak csatasorba, mikor a küzdelem sorsa már jobbára eldőlt. A szerbek, akik férfiasan bár, de hasztalan harcoltak. A szörnyű csonkítás eredményeként a Duna mentén öt és egynegyed millió német, három millió magyar, egy millió bolgár került idegen uralom alá. Ezt a sok millió embert a wilsoni elvek teljes megvetésével dobták egyik államból a másikba, mintha megannyi nyáj, vagy élettelen báb lett volna. Ezeknek az embereknek a sorsa minden, csak nem irigylésreméltó. A békekötések „jótéteménye" óta 30 milliónyi ember él a Duna medencéjében elszegényedésben, leigázottságban, elnyomatásban, várja a megváltást, szabadulást. Nincs nagyobb veszedelme ma Európának, mint ez a kóros daganat szervezete kellős közepén. Hogy lefegyverzett, de bosszúról álmodó szomszédaikat és saját nemzeti kisebbségeiket sakkban tartsák, mindegyik, a békekötéstől nagyra dagadt állam valóságos megerősített táborrá alakult át. A határon drótsövény feszül, mögötte gépfegyver mered, a határ mentén mindenütt erős katonai állomások. Ezek az államok ugyan tagadják, hogy idegesek és aggodalomra van okuk. De akkor miért tart Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia körülbelül 600.000 embert fegyverben? Ha szerbeknek, románoknak, cseheknek — irja Powell — volt is joguk a némi határkiigazitásra, a békeszerződés messze túllőtt a célon, mert nem az igazság és méltányosság, hanem ellenségeskedés, bosszúvágy és sovinizmus vezette. Két példát hoz fel Powell annak jellemzésére, mily botor módon húzták meg a magyar határokat. A magyar-román határ sok község legelőjét választja el a falutól. És bármily különösen hangzik is, ilyen faluban minden tehén számára külön útlevelet kell váltani. Az útlevél számának egyeznie kell az állat csípőjébe égetett bélyeg számával. A határőrök kötelesek megakadályozni az olyan tehenek határátlépését, melyeknek papírjai nincsenek rendben. Ha megesik, hogy egy-egy tehén román területen borjadzik, a tehén tulajdonosának, valószínűen, a Népszövetséghez kell fordulnia jogsegélyért, hogy a borjut is hazahajthassa. A másik eset Pécsre és Szegedre vonatkozik. Pécsnek szénbányái vannak, ahonnan — háború elölt — a szegedi gyárak szénszükségletüket fedezték. A távolság a két város közt mindössze 80 kilométer, de a vasút közben kétszer szeli át a jugoszláv-magyar határt s igy a szénért kétszer kellene vámot fizetni. Épp ezért Szeged a pécsi szenet csak Budapesten keresztül kaphatja, ami ötszáz kilométernyi kerülőt jelent. Kérdezhetné most már az ember -— végzi fejtegetését Powell ezredes —, miért nem fordulnak a kisebbségek a Népszövetséghez jogorvoslatért? A Népszövetség azonban — s ez is Powell ezredes megfigyelése — nem mutatkozott alkalmasnak arra, hogy a világon az igazságot helyreállítsa. Powell mult év szeptemberében Genfben volt, mikor a romániai magyar kisebbség panaszával a Népszövetséghez fordult. A tanács elnöke román volt: Titulescu ur, aki a panaszt, mint Romániára sértőt, meg sem vizsgáltatta. A magyarok panaszlevele papírkosárba vándorolt. De el lehet-e temetni a dunai veszedelmet a pa piroskosárba? A Népszövetségnek ez az egyetlen működő készüléke elég erős, elég nagy-e arra, hogy elfojtson és elrejtsen minden jajszót, minden panaszt, keserűséget? Vagy van a világon nagyobb erő, különb igazságtétel, mint a genfi papírkosár?