Magyar külpolitika, 1931 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1931 / 1. szám - A revízió évtizede
MAGYAR KÜLPOLITIKA A MAGYAR REVÍZIÓS LIGA HIVATALOS LAPJA XII. ÉVFOLYAM BUDAPEST 1931 JANUÁR A revízió évtizede A magyar nemzetnek küldött üzenetében a „remény évtizedé"-nek nevezi Rothermere lord azt az évtizedet, amelynek küszöbét most léptük át. Ha egy politikus, a Rothermerek fajtájából való publicista, olyan kijelentést tesz egy feltáruló uj évtized küszöbén, akkor bizonyos, hogy ezt nem teszi sem hangulatkeltés hiúságából, de nem is holmi titok zatos égi jelek, természetfeletti sugallatok alapján, hanem kizárólag azokra a konstellációkra támaszkodva számításában, amelyeket a politika égboltozatán vizsgál a népek sorsának csillagásza. És mintha csak a lord szavainak visszhangja volna, Olaszországból, Mussolini lapjának, a Popolo d'Italiának hasábjairól ezt a mondatot halljuk: a világ megzavart politikai és pénzügyi egyensúlyát csak a békeszerződések revíziójával lehet helyreállítani. Nem nehéz megtalálni az összefüggést Anglia egyik vezető publicistájának és a Mussolini-sugalmazásu olasz lapnak e két különböző, de mégis olyanynyira rokonértelmü kijelentése között. Amikor a lord a „remény évtizedé"-ről szól, ugyanekkor az olaszok a békeszerződések revíziójától teszik függővé Európa sorsának jobbrafordulását. A Rothermere által említett remény tehát nemcsak számunkra, hanem egész Európa számára a revízió gondolatának előretörése és érvényesülése lehet. Közben pedig összeült Genfben az európai konferencia és Briand ugyanarról a gazdasági válságról beszél, amelyről az olaszok és amelvtől a francia külügyminiszter már a társadalmi és politikai rendet is aláaknázottnak látja, ő azonban nem a revíziót tekinti ennek a pozitív és már-már krónikus betegségnek gyógyszeréül, hanem azt az ártalmatlan, bár hatásában inkább ama nevezetes ausztriai Zeileis fantasztikus gyógymódjára emlékeztető gondolatot, amelyet Páneurópa néven ismerünk. Ingatag talajon, úgyszólván vulkánok felett, tehát újra az utópiák álomtáncába akarja' ringatni Briand azt az Európát, amelynek ehelyett gyökeres, sőt ha kell, brutális operációra volna szüksége. Szerencsére, ebbe az álomtáncra invitáló páneurópai muzsikába rögtön belevegyült Curtius és Grandi hangja, amelynek disszonanciája sokkal erőteljesebben képviselte Európa igazi hangját, mint a zene vezérmotivuma. Revízióról ugyan nem volt szó, de a szavak mögött a revízió gondolata kisértett és alig hihető, hogy amikor Curtius az „érdekek igazságos kiegyenlitésé"-ről beszélt, Grandi pedig azzal vetette el magától Páneurópa gondját, hogy „egy Európai Unió keretében valamennyi államnak politikai, gazdasági és jogi szempontból egyenjogunak kell lennie", —• akkor ezt a két kijelentést ne a revízió gondolata sugallta volna. Mert hol van az érdekek igazságos kiegyenlítése, hol van az államok egyenjogúsága, ha a békeszerződések és különösen a trianoni szerződés orditó igazságtalanságai csak egyenlőtlenséget és egyenjogúság helyett csak kedvezményezettek és elnyomottak ellentéteit idézték fel és tartják fenn egész Európában? Tartós békét akarunk, nyugodt termelést és a válságnak minden téren való elsimítását, amikor reng a talaj és a „talajegyenlőtlenségek"-nek előbb vagy utóbb földcsuszamlásra kell vezetniök? Tartós béke, nyugodt gazdasági helyzet, biztos egyensúly csak egy olyan Európában képzelhető el, amelynek berendezkedése morális alapokon nyugszik. Morális alap nélkül azonban nemcsak az egyén, hanem a nemzetek életében sem lehetséges ujjáépülés, egyensúly, konszolidáció. Ezeket a gondolatokat lapunk más helyén előkelő külföldi politikusok világítják meg, akiknek ítéletét viszont a revízió gondolatának mindegyre növekedő ereje terelte abba az irányba, ahol Európa minden aktuális bajára az egyedüli orvosság kereshető és talál ható. A revízió gondolata ma már megszűnt elnyomót népek egyéni és személyes ügyének lenni és ép ott van Rothermere reménythirdető szavainak nagy igazolása, hogy Európa gazdasági és politikai válságának kivezető útját keresve, akkor is a revízió gondolata nyomul előtérbe, amikor . . . nem is beszélnek róla. És nem kell ép Talleyrand diplomáciai szellemességü mondását idéznünk, amely szerint a szavak csak arra valók, hogy eltakarják a gondolatot, elég, ha figyelemmel kisérjük mindazt, ami ma Európában történik, hogy ráeszméljünk: lassanként minden kimondott és ki nem mondott szó, minden kísérlet Európa megmentésére, belefut az egyetlen elképzelhető megoldás medrébe, abba a mederbe, amely — messziről — máris fel nem tartható erővel hömpölygeti a békeszerződések revíziójának folyamát. Igenis, a remény évtizede az, amelynek küszöbét átléptük. Ez a remény: a revízió reménye, de ez a revizió egyúttal Európa reménye is, nemcsak a mienk, magyaroké.