Magyar külpolitika, 1930 (11. évfolyam, 1-7. szám)

1930 / 4. szám - A háborus bünösség nagy pere

10 MAGYAR KÜLPOLITIKA 1930 szeptember Erős szavak, de kénytelen va­gyok közölni őket, épp mert ugy érzem, a francia lélek a maga fejlődésében fontos és jelentős stádiumhoz, mérföldkőhöz jutott. Tizenhat évvel a világháború annyi tízmilliós mozgósításai után most logikusan a francia nemzet lelkiismeretének a mozgó­sítása van soron: hogy is volt igazában, ki az igazi bűnös ab­ban, hogy ez a vérzivatar elkö­vetkezett? Hisz tán cl se kellett volna ennek a sok lizmilliós he­katombának következnie? Tiz évig tartott a diadal s az áltató elhitetések mámora, de a francia most ébred s tudni akarja a va­lót. És én meg vagyok győződve róla, hogy az a nagy nemzet, mely az 1789-i forradalom óta annyi nemes eszményért, eszmé­ért és igazságért ontotta bőven a vérét, — most, ha rájön, hogy valami hiba van az l!)14-i hábo­rús bűnösség körül, nem fog megállni félúton, hanem könyör­telen szívóssággal fogja keresni az igazságot, ebben az esetben a mi igazságunkat. Épp a maga jö­vője szempontjából. Ezt mondja Gerin is a levele végén. Kéri a főszerkesztőket, terjesszék De­martial igazságot kereső eszméit s igy végzi: „Mint annyian mások, én is végigharcoltam a háborút ama velünk elhitetett indokokért s nem kevésbé nemes célokért, — ma azt hiszem s többi bajtársaim is azt hinnék, ha jobban föl lenné­nek világositva: jogunk és első kötelességünk megakadályozni azt, hogy a jövőben ily félreveze­tések többé ne ismétlődhessenek. Ez nemcsak szégyen, de szörnyű romlás is az egész emberiségre! Maradtam stb. líené (ierin, az Ecole Normálé Supérieure egy­kori növendéke, abrégé des lett­res, tart. gyalogs. százados, a Be­csülel rend lovagja." A Nagy Per megindult, s ahogy Zola mondta egykor a Dreyfus­pÖrben: az egyszer elindult Igaz­ság a maga utján többé fel nem tartható. Franciái kezdték s egy­előre franciák közt folyik, de né­met részről máris beleszólnak. Jagow, az 1914-os birodalmi kül­ügyminiszter és gróf Montgreas bajor lovassági tábornok. Mind pontos szaktudósai a háborús bű­nösség kérdésének. Az egykori vádlottak a vádlók padjára ül­nek át.. . Mi magyarok is ott ülünk a tárgyalási teremben. Fi­gyelünk a perbeszédekre, melyek­eléggé főbenjáróan érdekelnek bennünket. Legközelebb ismét Gerin kerül szólásra. Gerin ti­zennégy kérdést intéz Poincaré­hoz ... ezeket ismernünk kell, va­lamint azt is, hogy a volt francia köztársasági elnök mit felel rá­juk. Benne e két párbeszédben 1914 július végének az egész há­borús drámája és — a mi tízéves kálváriánk is! Gerin tizennégy kérdése Poincaréhoz. A Nagy Per hát megindult a pla­nétái közvélemény nagy tárgyalóter­mében: a nemzetközi publicisztika sajtóhasábjain. A kezdeményező De­martial helyett, kit „Franciaország becsületét sértő" sikraszállásáért a Becsületrend fegyelmi tanácsa öt évre kizárt a Kendből, Eené Gerin jelent­kezett annak a vádnak a képviselé­sére, hogy „a történeti adatok alapján az Entente-hatalmakat nagy felelős­ség terheli a háborús bűnösség, ille­tőleg a háború felidézése körül". Elő­ször is irt a Rend nagykancellárjá­nak, hogy hasonló nézetet vallván, őt is zárják ki, miután azonban beadvá­nyára választ nem kapott, torony­iránt egyenesen a köztársaság 1914-ki elnökéhez, a francia politika akkori szuverén intézőjéhez: Raymond Poin­caré-hoz fordult. Tizennégy kérdést intézett hozzá, a következő bevezetés­sel: „Elnök ur, én nem tartozom azok közé, akik önt személyében vádolják s a háború felidézésének egyedüli bű­nöséül kívánják tekinteni, ön 1914 júliusában csak köztársasági elnök volt, de ön előzően 1912-ben miniszter­elnök és külügyminiszter volt s igy tudnia kell a dolgokat... Nem aka­rom az 19i4-ki kormányok eljárását bűnnek bélyegezni, hisz a háború ak­kor még rendes, törvényes és politi­tikailag nagyrabecsült eszköz volt, de miután a versaillesi békeszerződés az Entente országait ártatlanoknak nyil­vánítja s miután más történészek vi­szont a központi hatalmakat tartják ártatlanoknak, a kettő közt helyén lesz egy oly harmadik tézis, amely kü­lön-külön minden nemzet számára megállapítja a maga felelősségét... Ez a vita Franciaországnak sem mi­kép se árthat, még ha kisül is, hogy Franciaország is hibás és felelős. Ha Franciaország valóban a világ első erkölcsi hatalmassága, akkor ép az­zal igazolja legjobban hirét, hogy nem fél azoktól, akik az igazságot ke­resik és szükség esetén nyíltan elis­raeri hibáját. Anyagi kár se érheti Franciaországot, hisz Németország az ón nyilatkozatai mögé bújva több­ízben egybekapcsolhatta volna a há­borús bűnösség és a reparációk kér­dését s Müller kancellár a Reichstag április 23-ki ülésén mégis kijelentette, hogy Németország a felelősségből csak becsületbeli, de nem pénzkérdést csinál és mindenkép fizetni fog, ha nem is mint bűnös, hanem mint le­győzött... Az ön nyilatkozatai ma pontosak, inert a kérdés alapos isme­lói hamisaknak bélyegzik az Entente­korrnányok ama kijelentéseit, melyek­kel immár tizenőt éve hirdetik, hogy semmi önző cél nem vezette őket, hogy csak a Németország elleni véde­kezés sodorta őket a világháborúba s hogy a világ fenyegetett szabadsá­gát kellett a németekkel szemben megvédeniük. Hozzá jön még a néme­tek ama versaillesi nyilatkozata, hogy •jk a szurohyokkal kikényszeritett bé­két jogilag semmisnek tekintik, de francia részről az is latba esik, hogy annyi millió katonánk harcolt, annyi hősünk elesett anélkül, hogy tudták volna, voltakép miért is véreznek?... Ki kell jelentenem: a külföldi törté­netírók többsége szerint a versaillesi l'iézis, hogy t. i. csak a volt központi hatalmak bűnösök a háború felidézé­sében, többé fenn nem tartható... Én a magam részéről a vitánkból szár­mazható minden publicisztikai jöve­delmemet a háború áldozatai javára fogom letétbe helyezni. Kérdéseim a következők: I. „Helyesli-e ön azt az elvet, hogy tiz evvel az ellenségeskedések meg­szüntetése után a közvélemény a há­borús bűnösség nagy problémáját tisztán és egyedül a — még a haza felett is álló! — valóság és igazság szempontjából vizsgálja meg? A cél az, hogy a győztesek esetlen nem egé­szen pártatlan Ítéletét jóvátegyük, esetleg a népek előtt a háború er­kölcstelenségére rámutassunk s jö­vőre lehetetlenné tegyük. II. „ön emlékiratai negyedik köte­tében azt mondja: a mozgósítás a mozgósító nemzet belügye s mindig az illető nemzettől függ, hogy ennek a tisztán belügyi aktusnak véres kö­vetkezményei ne legyenek. Nos, ha Németország előbb mozgósított s csa­patait Franciaország ellen vonultatta volna fel, ön ebben az esetben is tisz­tán belügynek tekintette volna a né­met mozgósítást, oly belügyi intézke­désnek, mellyel szemben ennek mind­addig nincs ellenállási joga, amig csak a német támadó háborús ténye­ket el nem kövei? III. „Kész-e ön azokat az okmányo­kat bemutatni, melyek szerint ön az oroszoknak esni; arra az esetre igért francia támogatást, ha Ausztria tá­madja Oroszországot s nem arra az esetre, ha Oroszország támadja Auszt­riát? IV. „ön maga elismeri, hogy Né­metország fáradhatatlan makacsság­gal igyekezett Franciaországhoz köze­ledni, ön maga elismeri, hogy II. Vil­mos császár (az utolsó percektől elte­kintve) nem akarta a háborút, miért mondta akkor ön mégis 1922 július B-kán a francia kamarában, hogy „ha Oroszországot cserbenhagytuk volna, Németország az orosz megtámadása után egy szép napon bizton Francia-

Next

/
Thumbnails
Contents