Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 42. szám - Nékány szó a livkérdéshez

Magyar Külpolitika . 14 . 42. szám a Párisba vetődő idegen a csendesebb utcákban mindenütt megtalálja annak az alapjában konzervatív érzésű, hihetetlen szorgalmú ás rendíthetetlenül hazafias érzésű, bár az idegeneket nem túlságosan kedvelő francia polgárnak a típusát, amelynek Franciaország gazdagságát és nagyságát köszönheti s amelyet politikusai máig sem tudtak igaz valójából kiforgatni. Jean-nak nincsen egyetlen jó szava mihozzánk. Lenézés árad soraiból, amikor a magyar viszonyokat ecseteli. Csupán bántó, amikor elmés akar lenni. Az antant embertelen blokádja, majd a románok fosztogatása következtében Budapest, a forradalmat követő esztendőkben, a gyászos pusztulás és általános leromlás képét mutatja. Jean mindebből csak a piszkos abroszt látja a vendéglőkben, no meg a poloskát és a svábokat a lakásokban. Éles és lesújtó a szava a szélsőséges felelőtlen elemek sajnálatos kilengéseinek 'bírálatakor, viszont felháborítóan igazságtalan, amikor a magyar bankáikat és kereskedőket szinte egyetemlegesen aljasoknak és csalóknak mutatja be. Viszonyainkat egyébként a következőképp jellemzi : az egyetemieket: „az egyetemi hallgatók a magyar hitvallást énekelték a tereken, mert nem volt többé kitől mit tanulniok, miután mint zsidót, vagy mint liberálist, minden valamire való tanárt elzavartak az egyetemről..." (16. oldal), a társadalmiakat: (Szilveszter éjszaka a kávéházban), „és éjfélkor vad őrültség pillanatok alatt elsöpörte ezer év civilizációját és a tömeg hasonlóvá vált vad őseihez, akik ordítva, tombolva szemlélték a pusztaságban a napfogyatkozást ..." (84. oldal), " a politikáikat: (a főhős kifakadása): „és ez alatt az idő alatt ezek az urak es hazafiak Budapesten megosztozkodnak a titkos alapok pénzkészletén és dúskálkodnak a nyomorúságban ..." (101. oldal); vagy: „Igen Asszonyom, de seim nem az Ön hibája, sem nem az enyém, hogy ostobák kormányoznak bennünket..." (111. oldal), a kereskedelmieket: „Andor délután hattól este tizig dolgozott Antal posztókereskedőnél, hogy rendbehozza üzleti levelezését, amelyben Antal egyszerre csapta be a pénzügyminisztert, a fővárost és üzlettársait..." a szociális állapotokat: „Budapesten a sovány és rongyokba öltözött munkások gerincet hajtottak a kövér és vörös mészárosokhoz hasonló rendörök előtt..." (78. oldal), jellembeli állapotainkat: „Mily törhetetlen élnivágyás van a szlávokban. Nem úgy a magyarok. Mindent feltesznek a szerencsére és ha az ellenük fordul, ha elveszítették a játszmát, egyszeriben végük van." (135. oldal); vagy: „Budapesten épp oly hamar házasodnak az emberek, mint amily gyorsan elválnak" (80. oldal); vagy: „Semmi sem tünt fel már lehetetlennek, a magyarok hiszékenysége vetekedik hazudozásra való hajlandóságukkal" (78. oldal). És ha még megemlítjük, hogy csak csúfondáros szavai vannak a legszentebb érzelmeinket, az elszakított testvéreinkhez és területeinkhez való ragaszkodást visszatükröző. Nem, nem, soha!" jelmondathoz. (21. oldal), fogalmat adtunk a könyv szépségeiről azoknak is, akiknek nem lesz módjuk arra, hogy eredetiben gyönyörködhessenek ebben a remekműben. Jean ma még büszke erre a munkájára. Azt hiszszük, néhány év múlva restelkedni fog miatta. Mi pedig úgy érezzük, tartozunk a magyar önérzetnek azzal, hogy ezt a munkát ne engedjük be határainkon, ne engedjük, hogy magyar pénz is hozzájáruljon annak a könyvnek a sikeréhez, melynél visszataszítóbb képet legnagyobb ellenségünk sem festhetett volna mirólunk. Jean pedig Jean Mistler, annak idején a francia követség szerény alkalmazottja, ma aktív radikális párti képviselő, a Népszövetséghez kiküldött francia delegáció tagja. Vagy, ahogy annak idején a „feudális" Magyarországon a radikális politikus magát nevezte: Jean Mistler d'Auriol. r. e. Déli nap alatt IV. Velencéből Páduába A

Campanile a Piazzettán most is éppen olyan, mint annyi századon keresztül volt s az ember alig akarja elhinni, hogy Velencének ez az egyik fő jellegzetessége hosszú éveken keresztül hiányzott. Ha jól emlékszem, 1901-ben lehetett, amikor az azóta átalakult és más nevet felvett Leon Bianco Albergo egyik szobájában makacsul vitatkoztunk néhány albán diákkal a Balkán jövőjéről. Egyszerre csak valami rémes sóhajtás-féle hang zavarta meg az eszmecserét s az ablakon kinézve láttuk, hogy a Campanile égnek meredő tornya elkezd sülyedni s egy hirtelen roppanással összeomlik. Olyan porfelhő keletkezett az öszszeomlás után, hogy percekig semmit sem lehetett látni. Rohantunk le rögtön a térre, melyet jajveszékelő csoportok leptek el. Senki meg nem sérült s szerencsére üres volt az összeomlás percében a Piazzetta, de azért Velence benszülöttei úgy gyászoltak, mintha saját életükről lett volna szó. Velence minden köve úgy együvétartozik lakóinak szeretetében és ragaszkodásában, mintha mind élne. Talán él a két bronzember is az óratornyon, szemben a Campenilével, amint az éjszaka kísérteties némaságában üti a bronz harangokon az órákat. Él az a ferde torony is a San Stefano templom mellett, mely ferdeségben nem sokkal marad el a pisai mögött, él a Goldoni színház, melyből szép holdvilágos estéken most is valósággal várjuk, hogy kisétáljanak a századokkal ezelőtti divatot hordó, rég elporladt velencei előkelőségek, él a sok kis utca, melyeken ma is úgy kanyarog végig a gondolások sajátságos figyelmeztető kiáltása, amikor egy-egy sarokhoz érnek, mint ezer esztendővel ezelőtt. Él itt az egész mult és álmodozóvá teszi az egész jelent. A Piazzetta olyan valószínűtlen, mintha színpad lenne és csak kulisszákként állítgatták volna köréje a prokurációk árkádjait, hogy a Szent Márk templomnak, az egyetlen illusztris nCzőnek kellő kilátása legyen, amint ágaskodó bronzparipái várják, hogy a kulisszák mögül előlépjen a£ egész mult és színielőadást rendezzen. Velencében nem tanácsos holdvilágos éjeken csatangolni, mert menthetetlenül elvesz a romantikában az ember. Menjünk tovább egy házzal életet, valóságot keresni! Itt is nyomon követ azonban a mult kísértete, de nem az olasz mult ezredéveié, hanem az én saját rövid harmincéves multamé, mely ezekhez a hegekhez köt. Keresem harminc éve elhangzott lépteimet ezeken az annyira ismerős helyeken, keresem azt a bámuló kis diákot, aki lenyűgözve állott Padova ódon piacain és utcáinak komor árkádsora alatt. Meg-