Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 42. szám - Nékány szó a livkérdéshez

1929 December 21 taképpen Rio de Janeiroba kellett volna mennie, de az angol külügyi hivatal az utolsó percben Moszkvát jelölte ki állomáshelyéül. Anglia új nagykövete húsz éve van a diplomáciai pályán. Volt már Stokholmban, Tangerben, Washingtonban, Szófiában, Konstantinápolyban, Teheránban és Mexikóban. Különösen ez utóbbi államban tett hasznos szolgálatokat hazájának, amennyiben néhány évvel ezelőtt az ő közreműködésének sikerült azt a konfliktust elsimítani, amelynek következtében Anglia és Mexikó között már minden gazdasági kapcsolat megszakadt volt. A szovjetsajtó kiemeli az új nagykövet képességeit, elégtétellel állapítja meg róla, hogy bírja az orosz nyelvet, de azért a sorok között megérteti, hogy mindennek ellenére mégis az angol diplomáciának egy nevesebb tagiát szerette volna Moszkvában látni. J ean e s Étkeik Egy könyvről, melyet a magyar önérzetnek ki kellé tilt ama az orsza gból J

eanra mindnyájan emlékezhetünk még. Csillogó szemű, felfelé fésült hajú, jóképű fiatalember volt, aki közvetlenül a háború befejezése után, irígylésreméltó fiatalságának teljességében, huszonhárom éves korának önérzetével került Budapestre. A győztes francia nemzet tagjaként és a lélekben becsületes francia vidék szülötteként vetette sorsa Európának erre a sorsüldözte pontjára, hogy itt a francia követség alkalmazottjaként szolgálja hazáját. Jeant nemcsak diplomáciai, de egyúttal irodalmi ambíciók is fűtötték, s mivel ügyes előadónak bizonyult, a budapesti egyetem csakhamar meghívta francia lektornak, hogy előadássorozat keretében tájékoztassa a háborús években elmaradt magyar közönséget a francia irodalom újabb irányairól, legjelentősebb íróinak munkáiról. És a közönség tódult ezekre az előadásokra. Jean meg volt győződve, hogy ékesszólásának hódolt meg az érdeklődőknek és a szépeknek ez a nagy serege, nem vette észre, hogy a tülekedés a háború utáni pszichózisnak volt egyik jellemző tünete, amikor a magyar társadalom egy része kritika nélkül való hódolattal és érdeklődéssel fogadott mindent, amit a győztes nemzetektől származónak tudott. De emlékezhetünk az akkori Budapestre is. Történelmünknek egyik legszomorúbb korszakát éltük akkor. A vesztett háború és forradalmak gyötrelmes megpróbáltatásaiban kifáradt s a román megszállás megalázásától szinte lelkét vesztett társadalom alighogy éledni kezdett elaléltságából. Nyomor, kenyérkeservek, tisztes munkában megalapozott exisztenciák összeroppanása az egyik oldalon, fékevesztett tülekedés a pénz után a korona romlásának haláltáncában és ennek nyomán mérték nélkül való vágy a szórakozás után a másik oldalon. Halálos agóniája egy nemzetnek, melyet meg nem vertek, csak legyőztek; mely ezer éven át hullatta a vérét szabadságáért, s amikor azt hitte, végleg kivívta függetlenségét, fájdalommal jött rá, hogy függetlenségének szomorú ára: vére millióinak idegen uralom alá való jutása; s amely nemzetet azért sújtottak a legkegyetlenebb büntetéssel, mert akkor sem fordult a becstelenség fegyveréhez, amikor ezen az áron még maga felé fordíthatta volna az irgalmat nem ismerő győztesek jóakaratát. És a nemzet tragédiáját teljessé tette az egyeseknek ezer és ezer változatban megismétlődő megpróbáltatása, szenvedése és — bukása. Egy ilyen tragédiát ragadott ki a sok közül Jean, amikor maradandó értékű írói babérokra pályázva, megírta és kiadta „Ethelka" című regényét,*) mely alig néhány hete *) Ethelka. Román. Collection le Prisme. Calmann-Lévy Éditeurs. jelent meg a párisi könyvpiacon. írjunk komoly bírálatot erről a műről? Nem érdemes. Mert Jean mestere a tollnak, de nem művésze. Mindvégig a felszínen marad, mint a kezdő riporter és szeme nem tud lehatolni az emberi léleknek azokba a mélységeibe, amelyeknek eredményes vizsgálatához emberismeret, élettapasztalat, de legfőképpen — szív kell. Ethelka magyar úrileány, aki áldozatul esik a francia követség egy fiatal tagja kalandvágyának. Utána férjhez megy egy volt tiszthez, a nyugatmagyarországi harcok egyik aktív résztvevőjéhez. Ez, minden állásból kikopva, pénztáros lesz egy konjunkturabankházban, majd mikor a bankár, az infláció hirtelen összeomlása után valamennyi ügyfelét megkárosítva, de magáról dúsan gondoskodva, megszökik, egy csaló posztókereskedő alkalmazottja lesz. Innen is továbbsülyedve megkörnyékezi az antant ellenőrző bizottságának egyik angol tagja, de visszaborzadva a hazaárulástól, Moszkva karjai közé veti magát és elfogadva a kommunisták pénzét, egy mesterségesen szított munkászavargás alkalmával megöl egy rendőrtisztviselőt, börtönbe vetik és mivel úgyis halál vár reá, a cellában felakasztja magát. Felesége, Ethelka, pedig, aki mint táncosnő igyekezett hozzájárulni a háztartás fenntartásához, egyidejűen a Dunába öli magát. Mindez kissé ponyvaszerű összesűrítése a tragikus körülményeknek. A hátterét adja pedig az akkori politikai események rövid kronologikus érintése: az ébredők szerepe, a nyugatmagyarországi harcok. Károly király visszatérési kísérlete, majd a budaőrsi csata. Epizódszerű jelenetek, megfigyelések, amelyeket mindenki megtehetett, aki akkor körünkben időzött és némiképp is nyitvatartva szemét, követte a vadul száguldó eseményeket. Mi senkitől sem kívánjuk, hogy igaz érzése ellenére szeressen bennünket, vagy éppen lelkesedjék érettünk. De hogy íróember, akinek még hivatalból is kötelessége lett volna az emberek és körülmények tárgyilagos megfigyelése, több esztendei ittlét után is ily kevéssé tudott nemzetünk igazi lelkéhez közelférkőzni, valóban csodálatos. Nem tudom, mely körökkel érintkezett Jean itt Budapesten, de könyvének tanúsága szerint a magyar úri osztálynak, vagy a becsületes kereskedő, iparos és kisgazdatársadalomnak a közelében sem járt. Pedig mi magyarok még innen a messzi távolból sem hisszük, hogy például Franciaország a garconne-oknak, demi-viergeknek, vagy az Ohnet-féle házasságtörő nőknek lenne a hazája. Ellenben jól tudjuk, hogy