Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 41. szám - Benes vereségét jelenti az új esek kormánykoalíció. Az új cseh kormány

Magyar Külpolitika • 14 41. szám Déli nap alatt ni. Velence A

nyolcvanas években jelent meg valami füzetes regény, melyet az én erdélyi kis szülővárosomban is nagyban terjesztettek. Minthogy a századik füzethez igért egy szépen ütő, díszes nagy faliórát is, akadt néhány előfizetője. A mi mosónőnk is megvette, de férje előtt nem merte bevallani, s így elolvasás után hozzánk raktározta be az egyes számokat. Ebből a regényből ismerkedtem én meg Velencével. A kert végében nagyszerű búvóhelyem volt az orgonabokrok között, a kerítésoszlop tetején, s ott faltam Marinelli Marino csodálatos kalandjainak történetét. Az egyes füzeteket kénytelen voltam anyám szobájából négykézláb mászva lopni ki és be, hogy meg ne lásson az üvegesajtón keresztül. Még. ma is emlékszem azokra a gyönyörű képekre, minden füzet elején. Napokig eltöprengtem rajta, hogyan lehet abban a csaknem derékig érő tölcséres csizmában járkálni és nagy szélben hogy áll meg a Marino haján az az óriási tollas, széleskarimájú kalap, melyet olyan merészen félrevágva hordott fejebúbján. Marinelli Marino a regény szerint Grimani dozsénak volt természetes fia, akit bátyja halálra ítélt. Bátyja, Lajos, apját is elzáratta az ólomkamrákba. Néhány száz embert természetesen megöltek a különböző kalandok során, de a regény végén mégis csak jóra fordult minden. A Dozse-palota, a Sóhajok Hídja, az ólombörtönök, a sbirrek, a Tizek Tanácsa, mely álarcosán ülésezett, az eljegyzés a tengerrel, a muranoi, buranoi és egyéb környékbeli halászélet csak úgy kavargott esténként gyermeki fejemben az egyes füzetek elolvasása után. Hogy megszerettem és milyen misztikusnak láttam ebből a regényből Velencét! úgy tíz esztendő múlva aztán személyesen is megismerkedtem vele, s az első hely volt, amelyben nem csalódtam. Pontosan, hiánytalanul megtaláltam az ősi múltnak mindazt a romantikus emlékét, amit Marinello Marino történetéből megismertem. Megtaláltam azt a hangulatot is, amely ezekből a csatornákból, kövekből kiáradt, ugyanolyanok voltak a gondolák akkor is, mint négyszáz esztendővel ezelőtt, csak éppen az emberek ruhája nem illett bele sehogysem ebbe a múltból olyan csodálatosan konzerválódott környezetbe. Mindössze azt nélkülöztem fájdalmasan, hogy nem derékig érő tölcséres szárú csizmákban és lebegő tollú kalpagokban járnak a férfiak, s azokban az uszályos, dudoros ruhákban a nők. Pedig harminc esztendővel ezelőtt a női ruha még Velencében is kissé más volt, mint ma. Ezt a kis szépséghibát figyelembe nem véve, boldogan vetettem bele magamat a velencei életbe; csak az zavart, hogy rögtön meglátták rajtam az idegent és mindenki nyakamba akart sózni valamit: ennivalót a Márkus-tér galambjainak, gyöngyöt, korallt, mozaikmunkát, képes levelezőlapot s minden elképzelhető egyéb utiemléket, vagy legalább is úton-útfélen azzal rángattak, hogy menjek el megnézni ezt a műhelyt vagy azt a műhelyt. Esetleg elvezetnek ebbe a templomba, abba a templomba, múzeumba, korcsmába stb. Végre is vettem egy széles karimájú kalapot, hogy a vállamra se süthetett tőle a nap, aztán üldögélhettem békén egész nap az azóta összeomlott és újra felépített Campanile lépcsőjén, többet senki sem akart semmit eladni s nem pályázott rá, hogy elvezessen valahová. Festőnek néztek, akivel nincs mit kezdeni, mert a világ minden festője hivatalból otthon van és benszülöttnek tekinthető ebben a városban. Az eszme különben nem a magamé volt, mert Szapáry László gróf, akkori fiumei kormányzó ajánlta a kurta fapipával együtt. Harminc esztendeje járom — elég sűrűn — Velencét, de azért még sem óhajtom újra felfedezni. Szépségeiről, műkincseiről, hangulatáról irodalom van a világ minden nyelvén, hogy aligha van ahhoz hozzátenni való. Beszéljünk inkább arról, amit csak hoszszabb ott-tartózkodás alatt lehet megismerni: a kis utcákról, ahova idegen alig téved, az ott lakó nép lelkéről, mely nagyon nehezen nyílik meg még a benszüiött olaszok előtt is. A legújabb nemzedék a fasiszta nevelés alatt talán igazán olasz lesz, de az eddigi velenceiek csak velenceieknek érezték magukat mindig és minden vonatkozásban és nem általában olasznak. Az igazi velencei szíve mélyéből lenéz s talán meg is vet minden idegent. Belőlük él, de nem szereti őket. Mindenekelőtt egy kicsit bolondnak tartja azt, aki ahelyett, hogy otthon ülne és végezné dolgát, idetolul és gyerekesen tátog a Márk-téren, piros könyvet szorongatva lohol a Dozse-palotából az Akadémiába, innen a PYariba, templomokba be és templomokból ki, olyankor is, amikor nincsen ott istentisztelet. Lenézi azért, mert összevásárolja azt a sok haszontalanságot, amire velencei ember egy fillért sem adna. Nem tudja megérteni,, hogyan töltheti valaki azzal az időt, hogy a saját pénzén galambokat etessen. Még hozzá, hogy apró papírzacskócskákban méregdrágán vegye azt a kukoricát és borsót, amit húsz lépéssel odébb a Calle dei Fabbrin kilónként megvehet ugyanannyiért, mint amennyit itt egy kis marokért fizet. A velencei benszülött is nagyon szeret sétálni, de csak térzene alkalmával köröskörül a Procuratiák árkádjai alatt és a Piazzettán. Nappal a nők fel nem öltöznének azért, hogy kimenjenek, sőt egyenesen erkölcstelen dolognak tartják, hogy valaki hétköznap be\ásárláson kívül mutogassa magát a külvilágnak. A bevásárlásért pedig nem kell az utcákon mászkálni, csak leeresztenek kötelén egy kosarat az ablakból s az árus lenn belerakja a szükségeseket. A rendszernek az az előnye is megvan, hogy a megrendelést és alkudozást az egész utca hallja és pontosan tájékozva van az aznapi menüről, ami lényegesen emeli a szolidaritás érzését az egyes családok között. Felesleges titokban pletykálni egymás háziéletének legfontosabb kérdéséről, amikor a legnagyobb nyilvánosság előtt elharsogják az egészet. Estére aztán kiöltözik Velence és megjelenik a prokurációk alatt és a Piazzettán. Egy-egy kisebb központ van még a külső kerületek terein is: a Corso Vittorio Emanuelén a vasút felé, a Stefano templom körül és az Arsenal vidékén. Ide azonban nem kell kiöltözni. A velencei asszony a mai divatot nemigen követi: ha nem is ér éppen földig a fiatalok szoknyája, de bokánál nem rövidebb, hajukat sem vágatják le és mérhetetlenül lenézik a sok itt tolongó idegent, akik