Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 40. szám - Mi is az a Népszövetség?. 9. [r.]

Magyar Külpolitika •1440. szám Déli nap alatt ii. Trieszttől Velencéig T

riesztben másfélórát eláll a vonat, addig lehet egy kis körsétát tenni. Szerencsére az állomás benn van a város szívében. Az előtte zöldelő parkon átvágva, két perc alatt a tengerparton vagyunk. Nagy közönség nézegeti érdeklődve egy .hidroplán elindulását. A kikötőben sárga kéményes óriási amerikai hajók álldogálnak: szenet rakodnak. A tengerről folyószerü öböl nyúlik be mélyen a városba, hidak visznek rajta keresztül. Túlsó oldalán a nyitott élelmiszerpiac. Hosszú sorokban árulják a déligyümölcsöt, zöldséget, húst, tojást, tejféléket, halat. Az árusok olaszul kiabálnak, de a szegényebb öltözetű vásárlók szlovénül felelgetnek vissza. Minden kiírás olasz, de minden boltban tudnak németül. A piaci árak majdnem minden cikknél lényegesen magasabbak, mint Budapesten, úgyszólván csak a füge és a hal kivétel. A boltok közt rengeteg végkiárulás. Pár évvel ezelőtt minden iparcikk, különösen a textil, jóval olcsóbb volt mint nálunk, most körülbelül egyformák az árak. Tisztán tartott, modern villamoskocsik szaladgálnak a városban minden irányban. Még arra is van idő, hogy a Boschettoig kiránduljunk. Felette a szépen fásított hegyoldalon működik a Dreher-villában a magyar konzulátus. Körülötte mindenfelé gyönyörű kirándulóhelynek számít az erdős hegyoldal. A trieszti pályaudvaron, mint általában a mai Olaszországban mindenütt, hallatlan rend van. Minden vonat állandóan külön sínpárról indul és az állomás másik oldalán külön sínpárra érkezik, a közönséget pedig nem rekesztik be a váróterembe, hanem szabadon jöhet-mehet és beszállhat akármikor. Szerencsétlenség még sem történik több, mint Budapesten. Vonatunk már másik sínpáron van, mint ahova beérkeztünk, de a kifüggesztett figyelmeztető tábla alapján minden kérdezősködés nélkül könnyen megtalálható. Az eddigi háromkocsis szerelvényből óriási hosszú kocsisor lett. Egészen árván áll az itt idegen nemzetközi kocsi. Az olaszokba nem végükön kell bejárni, hanem oldalt minden szakasznak külön ajtaja van. Vége az eddigi kényelemnek is, mert minden talpalatnyi helyet elfoglalnak a jövő-menő belföldi utasok. Arra egyáltalában nincsenek tekintettel, hogy csak a Rómáig utazók üljenek be a római kocsiba. Jóidéig ugyanazon a vonalon keringélünk fel a város fölé, amelyen lejöttünk. Az elágazás után is még jódarabig ugyanaz a Karszt, ugyanazokkal a kövekkel, csak a tenger derűje kárpótol az egyhangúságért, a látóhatárt Isztria sziklás partjai zárják be. A világháborúból szomorúan ismerős nevek bukkannak fel az állomásokon. A hegyekről lassankint lejöttünk, szép széles síkságon tipikus felsőolaszországi faluk követik sűrűn egymást. A régi Friaulban vagyunk. Monfalcone, S. Giorgio, Portogruaro kisvárosok mellett rohanunk el. Mindegyik elágazási hely, s az utasok tömegesen szállnak le és fel. Ha csak egykét állomásnyira mennek is, feltétlenül kicsomagolnak és esznek. Áthaladunk a gyászosemlékű Piave hídján, megbámuljuk jobbra-balra az emeletes rózsaszínű falusi házakat, melynek földszintjéről békés tehenek bámulnak a vonat után. Nincs olyan ház, melynek küszöbén fehérneműt ne foltozna egy-egy asszony és amennyi kút van, mindegyik mellett a kővályúban ruhát mos egy-egy más asszony. Az emeletek ablakaiból szárításra kiakasztva fehérnemüdarabok lógnak. De szorgalmasak a férfiak is. Minden darab föld gondosan meg van munkálva: az egyes parcellákat háromszor használják ki: alól a gabona vagy zöldség, a szélén és közben gyümölcsfák és ezekre óriási ostorként elkanyargó szőlővenyigék vezetnek fel egy darabig, hogy onnan drótokon fussanak tovább a talajjal párhuzamosan. Feltűnő sok az eperfa, mely a selyemtenyésztéshez kell. Ez a lapos vidék, melyet évtizedek óta Isten tudja hányadszor látok, az emberi kultúra folytán annyi változatosságot nyújt, hogy úgyszólván észrevétlenül röppent el az idő, az a négy óra, mely alatt Mestréig érkeztünk. Valamikor kis halászfalunak ismertem, most hatalmas nagy város, messziről vereslő cseréptetőkkel, a gyár gyárat ér s a többemeletes házsorok között villamos csilingel a kis zöld közúti gőzös helyett, mely olyan kényelmesen baktatott Fuzinától, ahol a Velence felől jövő helyi hajónak volt folytatása Padováig. Éppen két óra hoszszat tartott akkor ez az út. Mestre Velencének külső gyárvárosává nőtte ki magát. Kilenc kilóméterre van ide a tengerek egykori királynője, ebből három és felet víz között teszünk meg hídon. Az egész pályát egyébként úgy kellett feltölteni. Oldalt kétfelől vízben állanak a telefon- és távirópóznák, közben egy-egy bója lebeg a vizén idomtalan veres hasával. Ez a víz már nem a mi kék Adriánk, hanem a bizonytalan színű piszkos laguna, mely úgy hordja a sok szemetet, mint a megáradt Duna. A szél és a hullámverés kisodorja a partra, vagy berántja a malamoccoi nyíláson a nyílt tengerre a kavargó zöldséghulladékot és egyéb házi szemetet. Errefelé a Lido útja mellett egészen új városrész emelkedik ki a vízből élénkpiros tetőivel. A Garibaldi-kerttel az Arsenal félszigetén végződött Velence, most azonban ezzel a feltöltéssel lényegesen megnőtt. Olyan furcsa látvány lehet az ódon Velencében ez a néhány uj utcasor. Velencébe csak bekukkantunk. Sokan nem is akarják megfizetni a jegyre ezt a különbözetet, s Mestrében kiszállva várják meg a visszatérő vonatot. Ebben a pokoli hőségben egészen jól el lehet hűsölni addig a mestrei állomás jeges italai és fagylaltjai mellett. Azalatt a félóra alatt, amennyit a vonat Velencében tölt, nem is lehetne legfennebb a mezítlábasok szomszédos templomába átszaladni. Jobb lesz megvárni az éjjeli vonatot, bűn lenne egy-két órát nem barangolni a tenger egykori királynője romantikus uccáin és vizein. Egyébként nemcsak romantikája teszi a világ legkedvesebb városává, hanem az is, mert ez az egyetlen nagyváros, ahol nem kell félni elgázolásoktól, nem dübörög a teherkocsi, nem csenget az ember háta mögött a villamos, a bicikli, nem üvöltözik és kattog a motorbicikli, szóval még csak egy árva konflis sem veszélyezteti az élvezni akaró utas lelki gyönyörűségét. Aki pihenni akar, és mégis emberek közt szeretne lenni, az ma már csak ide j öhet. Úgy irígylek mindenkit, aki először érkezik Ve-