Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 39. szám - Alkotmányreform Lengyelországban

Magyar Külpolitika • J4 • 39 szám Déli nap alatt A Magyar Külpolitika kísérletet tett az idén, hogy szorosan \.ett szakcikked között könnyebb olvasmányként, útilevélsorozatokat is közöljön. Olvasóközönségünk, mint az ország minden részéről érkező levelek mutatják, nagyon szívesen fogadta ezt a változást és kéri az útleírások folytatását. Eöttevényi Olivér színes spanyolországi útilevelei után tizennyolc, számon keresztül közöltük Etédi beszámolóját balkáni körútjáról. A könnyű tollal megírt, élvezetes útleírásokat most ugyancsak főmunkatársunknak, Etédinek szicíliai és földközi tengeri útjáról küldött beszámolójával folytatjuk. Mint eddig is, az új sorozatban nem Baedeckerszerű leírásokat közlünk, hanem egyéni meglátásokat különösen az ottani népélet köréből, személyes impressziókat. A szerk. I. Estétől reggelig. D

una-Száva-Adria vasútnak 'hívják egynéhány esztendeje a jó, öireg Déli Vaspályatársaságot, melynek budai pályaudvaráról indul vonatunk. Ennek a pályaudvarnak talán az a világraszóló nevezetessége, hogy környékén sehol semmiféle szálló, sőt vendégszobával rendelkező korcsma sincsen. Nincs már a kerek földön jóravaló falu sem, ahol á vasúti állomás környékén valami megszálló hely, ha egyéb nem, egy-két szobából álló úgynevezett „lozsirház" ne lenne, csakis és kizárólag a magyar főváros forgalmas budai pályaudvarának környéke nélkülözi ezt a berendezkedést, — és külföldről érkező hatalmas nemzetközi vasútvonal végpontján. Amikor az idegenforgalmi propagandáról tanácskozunk komoly képpei, érdemes lesz ezt is szóvátenni. Az egész gyorsvonat három kocsiból áll: egyik közvetlen római, a másik Crkvenicai, a harmadikon nincs semmi különösebb megnevezés. Jön aztán az étkező- és hálókocsi. Minden kocsi L, II., III. osztályú szakaszokból áll. Alig indul el a vonat, máris alagútba érkezik. Kelenföldön beszáll még néhány utas, hogy a zsúfoltságot növelje, de aztán békén is vagyunk jódarabig. Egy óra alatt a kis magyar tengernél vagyunk, a Velencei-tónál. A közönség most kezdi felfedezni s a partján lévő öt falu közül egyiknek, Gárdonynak határában gombaként nőnek ki a kis weekend-házak. Köztük fehér sátorok alatt cserkészek táboroznak s vidám kendőlengetéssel üdvözlik az elvágtató vonatot. Pár perc ide Székesfehérvár s még jóformán el sem indulunk régi, de kényelmes nagy állomásáról, már a nagy, magyar tenger, a Balaton tűnik fel. Esteledik. Szemben a tihanyi fokot és odébb Badacsony robbantásokkal megcsúfolt bazaltkúpját vérvörös színbe vonja a lemenő nap. Nagykanizsán felszállnak a magyar rendőri és vámközegek az útlevél- és csomagvizsgálat megejtésére. Vájjon visszajönnek még valaha a régi jóidők, amikor útlevél nélkül be lehetett kóborolni egész Közép- és Nyugat-Európát ? Kanizsa már trianoni határszéli város. Alig pár kilométernyire Murakeresztúrnál végződik a Csonkaonszág. A tiszta magyar Kotori állomása délszláv terület, de még a vasutasok itt magyarul beszélnek. Átesünk az igen udvarias határvizsgálaton. A közegek szerbül szólítanak meg mindenkit, de aztán rögtön németre fordítják a beszédet. Akinek nincs vízuma, tíz dinárért megkapja a vonatban akadály nélkül. Ez a kedvezmény csak az Olaszország-felé menő két vonalon van életben. A jegyet is meg lehet váltani a délszláv részre a vonatban, csak aprópénzről kell gondoskodni, mert a kalauzoknak eliviben nem szokott húszdinárosnál kisebb pénzük lenni a visszaadásnál. Hál' Istennek, most már nem kell azokat a képtelenül piszkos, rongyos papirdarabkákat szorongatni, melyek annyi esztendőn keresztül fél- és egész diináro sokként szerepeltek. Helyüket kis ezüstpénzek foglalták el. Ezüsttartalmuk nem valami túlságos nagy lehet, mert mihelyt nem egészen újak, veszedelmesen vörös árnyalatot mutatnak. A Kanizsa óta tartó vizes, fűzfás lapály lassankint elmarad és jönnek a hegyek. A sötét éjszakában nem valami sokat lehet belőlük látni, inkább csak halljuk, hogy milyen nehezen zihál felfelé a vonat. Az étkezőkocsi elmaradt, az utasok lefeküsznek. Átmenőforgalom nincsen, sehol senki nem száll sem fel, sem le. Éjféltájban van csak némi lárma, amikor Laibachnak, Szlovénia fővárosának pályaudvarán ácsorgunk. Nappal mindenesetre volna itt sok érdekes látnivaló, mert ez a legmodernebb, legrendezettebb európai külsejű nagyvárosa a délszláv államnak. Zágrábnak is csak fekvése szebb. Azután jön Újvidék, azután sok minden egyéb magyar, horvát és szlovén ivaros, míg végre érdekesség szempontjából Belgrád fővárosira rákerül a sor. Az állomásokon mindenütt csak szlovén szót lehet hallani. Ez a tartomány elkerülte a szerb inváziót, mert a szlovén nyelv annyira különbözik a szerbtől és horváttól, hogy a szerb nemigen tudna itt boldogulni, tehát megmaradtak minden vonalon a szlovén közalkalmazottak. Hajnalodik, a hideg felébreszti az összevisszaborulva alvó, íáradt utasokat. De érdemes is most már ébren lenni, olyan gyönyörű, vadregényes tájakon kanyarog a vasút. A sötétzöld fenyőerdők közt óriási szakadékok, lent egy-egy mély völgyben vonul ki már a csorda a zöld, bársonyos fűre, az oldalakban regényes fekvésű, tiszta kis faluk zsindelyes tornyú templomokkal. Hófehértaraj ú vízesések csillognak fel jobbról-balról a vasút körül, az erdőkiből egy-egy kíváncsi őz tekint ki. Minden gyönyörű, csak éppen azt lenne jó tudna, ihol terem itt a kenyér. Az állomások felírása cirill- és latinbetüs. Egy pesti család gyereke büszkén jelenti anyjának, hogy Pakek-Rakek állomásra értünk. A cirill írásban tudvalevőleg a latin P-t R-nek ejtik ki. Ezért az egy betű különbségért igazán felesleges kétszer leírni ugyanazt a szót. Rakeken, a szerb határállomáson ellepték a vonatot a tejeskává-árusok. Valami gyanús, szürke folyadékot árulnak ezen a címen kiflivel, de el is kérnek érte négy dinárt. A talpas poharak olyan vaskosak, hogyha az ember véletlenül a lábára ejtené, alighanem csontot törne, űrtartalmuk azonban annál kisebb. Átesünk egy újabb vizsgálaton, melyen különösen azt szeretnék tudni a vámközegek, kinek meny-