Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 35. szám - Öt országon keresztül. Szaloniki. 15. [r.]

1929 November 2 Autonómista még a kommunista Steiner Gábor (Érsekújvár), Hupács Ferenc (Kassa), Sidorják Iván (Ungvár) és Major István (Nagyszombat). Óriási többséggel került be, mint említettük, Kurtyák Iván, a rutén autonómisták vezére az Erdőskárpátokban. A 27 autonómistával szemben 14 „csehszlovák" mandátum került ki az első elosztásnál. Ebből 11 esik az agrárpártra és három a szociáldemokratákra. A megválasztottak kivétel nélkül tótok s ismertebb nevek közülük Hodzsa Milán volt miniszter, Szlávik György, Stefanek Antal, az iskolaügyi miniszter, Dérer Iván és Markovics Iván volt miniszterek. A szenátusi mandátumok eloszlása a következő: Az egyesült magyar pártokra esett 238.813 szavazat, tehát még több, mint a képviselőválasztáson. Ennek alapján hat szenátori állást kapnak, tehát eggyel többet, mint amennyi a múlt szenátusban volt. A tót néppárt 9, a kommunisták 15, a német választási egyesülés 9, a német szociáldemokraták 11, a német keresztényszocialisták 8, a német nemzeti szociálisták ' mandátumot szereztek. A cseh pártok szenátusi mandátumai így oszlanak meg: agrárok 24, szociáldemokraták 20, néppárt 13, nemzeti szociálisták 16, nemzeti demokraták 8, iparospárt 6, Benes elleni liga 1. A zsidó-lengyel blokk egyetlen szenátorságot sem tudott szerezni. Ot országon keresztül Szaloniki XV. K

onstantinápolyból jövet, nem is annyira a kelettől búcsúzik az utas, mert abból már édeskeveset lát, hanem a német szótól. Feltűnő, hogy a város utcáin minden második ember németül beszél, még feltűnőbb, hogy a németül beszélők nagyrésze világos szőke tipikus teuton, tehát vérbeli északnémet. Azelőtt inkább az osztrák dialektust hallotta az ember sűrűbben. Magyar szót is elvétve lehet hallani: ott van mindjárt a galatai főutcán egy tábla „Csiki Lokanda" felírással. Mélyen benyúló, hosszú, sötét üzlethelyiség, hátul félemeleten a konyha, ahonnan szakadatlanul hordja az enni- és innivalót egy magyar pincér az abrosznélküli asztalokra. A szakácsnéval németül beszél, mert az cseh. Az asztalok körül sűrűn ül ingujjban a közönség, mind magyar munkások. A pincértől megtudom, hogy Csiki, az étkező gazdája, farmer nem messze Konstantinápoly tói és saját termesztményeit áruitatja ebben a helyiségben. Fenn a perai negyedben, nem messze a magyar követség konzuli és útlevélosztályától, egy ódon ház nyaktörő lépcsős emeletén működik a Magyar Egyesület. Itt esténként szoktak inkább megfordulni a helyi magyarok : néhány kereskedő, iparos, mérnök. Hazai lapokat olvasgatnak és elbeszélgetnek a mostani nehéz időkről. Görögország felé tartok. Tengeren bizonyosan szebb az út, át a Márványtengeren, a kisebb-nagyobb szigetek mellett, keresztülhajózva a Boszporusznál kétszer hosszabb Dardanella-szoroson. útközben lehetne látni Rodostó öblét, Gallipolit és egyéb régi magyar emlékektől megszentelt helyet, míg bejutnánk az Égéi-tenger szigetvilágába. Imbrosz, Tenedosz, Lemnosz mellett megy el a hajó, aztán látszik a távolból Kalkidike hármas félszigete, a szélsőn a közel 2000 méteres Athosz heggyel, a keleti barátok aszszonymentes rejtelmes köztársaságával. Ide már közel van a szalonikii öböl nyílása. Szép ez a hajóút, különösen ha nem a rendes utasszállító gőzösön megy az ember, hanem valami alkalmi görög bárkán, melyen jógyomrú utas felejthetetlen napokat tölthet ebben a kóborlásban. Most azonban nincs időnk, sietni kell és vonaton vágom át az unalmas dombos pusztát, ahol óraszámra alig lát az ember valami lakott helyet. A vonat meglehetősen szeszélyes utakon kanyarog. Kuleli-Burgaszig ugyanaz a vonalszakasz, amelyen Konstantinápolyba kell jönni Bulgáriából, itt azonban a Marica völgyén délre fordul, ki a tengerparti Dedeagacs kikötőig. Ezt a kikötőt követeli rendületlenül vissza Bulgária, melyet a világháború után elvettek De csak éppen, hogy érintjük a tengert, mert a vasút újra befelé vezet a hegyek aljára s nagy kanyarodok után csak rejrgelre érkezik ki újra a tengerhez, most már Szalonikiben. Pályája a Vardar mentén beleszakad a Szerbia felől jövő nemzetközi fővonalba s az utolsó órát már ezen a közös vonalon tesszük meg egy széles sós síkságon keresztül, ahol egy-egv juhnyájon kívül semmi élőlényt nem lehet látni. Egész úton óriási távolságra esik egyik állomástól a másik. Minden állomáson harangnak is beillő csengő van a főnök szobái a előtt s a nvelvére kötött szíinál fogva harangozik rajta kegvetlenül egy-egy vasútas, hogy a beszállást jelezze, úgylátszik, itt adnak még valamit a hagyományokra. Magyarországon már csak ifjúi emlékeink közt él ez a csengetés. A vonatvezető dudanagysáííú kürttel adja meg a jelt az indulásra. Túlságos komolyan nem veszi a mozdonyvezető ezt a jelt, mert néha ötször-hatszor kell ismételni, míg nagy zökkenő és még nagyobb rángatózás után megindítja a gépet. A fátlan pusztaságon még bokor sincsen sehol, s legnagyobb kiemelkedés a dohányültetvénvek szára. Ez is alig arasznyi, mert a finom görög dohány a maga tenvérnyi apró leveleivel közelsem nő akkorára, mint a nálunk termelt fajok. Végre épületek jelennek mejr a látóhatáron: egyik téglagyár a másik után. Szükség is volt erre a sok téglagyárra, mert 1917 augusztusában, amikor a görögök felgyújtották a bolgár negyedet, az elharapózó tűz a város nagyobb részét elpusztította és azóta kellett újra építeni. A téglagvárak és rakások között hepehupás káposztaföldek tarkítják a látványt. Egy félórán keresztül egyebet nem látunk, mint a vörös tégla és a világoszöld káposztafejek kissé egyhangú ellentétét. Az állomáson rettenetes zsivaj várja a vonatot. Az épület mellett közvetlenül nagy vendéglő-kert húzódik végig, úgy hogy csak drótajtó választja el a perrontól. Százakramenő közönség várja a vonatot és azalatt sörözik a kertben, új nyelv csapja itt meg fülünket héber és spanyol, illetőleg a kettő keveréke. Szaloniki 170.000nél több lelket számláló lakosságának még ma is közel