Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 34. szám - Optánsügy és jóvátétel. Romániának a jóvátétel kérdésében elfoglalt álláspontja ellenkezik a békeszerződéssel

Magyar Külpolitika 2 34. szám rokonaik látogatására óhajtanának sietni vagy, akik nap-nap mellett való harc árán tudják csak kielégíteni legelemibb kulturális és szellemi szükségleteiket, — az anyagiakról nem is beszélve, — csodálatos előzékenységgel találkoznak az utódállamok hatóságai részéről, ha messzi, minél távolabb fekvő tájakra óhajtanak kivándorolni, azaz végképp eltávozni. Ilyenkor egy-kettőre megvan az útlevél, sőt a hatóságok egyéb könnyítésektől sem riadnak vissza, csakhogy ismét apadjon, kevesbedjék az általuk annyira gyűlölt 'magyaroknak a száma. Hogy ezeken a délamerikai és egyéb exotikus településeken a bevándorlókra a rabszolgákéval vetekedő baromi munka vár és a jobb életre való reményeiknek megsemmisülése, sőt a teljes pusztulás, azzal ezek a hatóságok vajmi keveset törődnek. Ezt a tényt nem kell bizonyítanunk, mindössze nyitott szemmel kell figyelemmel kísérnünk a magyarok tömeges kivándorlásáról mind gyakrabban mégis csak kiszivárgó híreket. Mert formailag nem történik itt más, mint hogy ügyes ügynökök a csillogó jövőt és a könnyű meggazdagodás lehetőségét vetítve a megélhetésével küzködő magyarok elé, rábeszélik őket a kivándorlásra, a hatóságok pedig a kérelmet szabályszerűen elintézve, nem gördítenek akadályt a kivándorló szándékának megvalósítása ellen. És hogy ez az engedékenység kifejezetten a magyarság ellen irányul, kétségtelenül bizonyítja az a további tény, hogy román kivándorló viszont nem kap útlevelet és Valeanu tábornok emlékezetes útlevélpanamája ügyében is nem az volt a fő sérelem, hogy útleveleket hamisítottak, hanem hogy ezzel lehetővé tették románok kivándorlását. Az utódállamoknak ez az eljárása pedig beleütközik a nemzetközi életben is kötelező jóerkölcsökbe, világosan ellentétes a kisebbségi szerződésekkel, alapjában támadná meg tehát a Népszövetségbe vetett hitet, ha ily nyilvánvaló visszaélés esetében is hiába fordulnának hozzá azok, akik a kisebbségek erdekeinek védelmére hívatvák. Az utódállamok részéről kedvelt kifogás és ürügy a kisebbségi szerződéseket semmibevevő eljárásuk igazolására, hogy a kisebbségek sem teljesítik kötelezettségeiket, nem lojálisak az őket elfogadó új államokkal szemben. Könnyű 'bebizonyítani, hogy ez hamis okoskodás, de mi ezúttal az angolszász politikai világ egyik jogászkitűnőségének, Sir Róbert Stoutnak tanuságtételére hivatkozunk, aki mint az a Magyar Külpolitika mai számának más helyén olvasható, nyíltan és félre nem érthető módon hangoztatja azt a.véleményét, hogy a lojalitást nem lehet egyoldalú kötelezettségként felfogni. Az elszakított területek új uralkodóinak kötelességük, hogy az elszakított területeken átvett lakókkal szemben szeretettel legyenek, ha tehát lojalitással szemben nem áll szeretet, egyoldalúan lojalitás sem követelhető. Köszönetet mondunk a nagytekintélyű Sir Róbert Stoutnak ezekért az igazságos szavakért. Messzehangzó szava, reméljük, elér a Népszövetség berkeibe is, siettetve a fájdalmas magyar probléma iránt való megértő szellem kialakulását. x Optánsugy és jóvátétel Romániának a jóvátétel kérdésében elfoglalt álláspontja ellenkezik a békeszerződéssel 9V „Times"-nak a közelmúlt napokban a magyar sajtóban erős visszhangot kiváltott párisi tudósítása és Mironescu külügyminiszternek a bukaresti sajtó részére tett nyilatkozata nyilvánvalóvá tették, hogy Románia Párisban azon fáradozik, hogy az optánsügyet a jóvátétellel hozza valamelyes kapcsolatba s ettől a reá nézve annyira odiózus ügytől a jóvátétel rendezése során szabaduljon. Ez a román törekvés nem tekinthető újnak. Titulescu által lanszirozva már 1927-ben felbukkant a Népszövetség előtt s minden magyar oldalról jövő visszautasítás ellenére, úgy a Népszövetségi Tanács előtti eljárásban, mint a magyar-román közvetlen tárgyalások során, hol ebben, hol abban az alakban, de lényegileg azonos tartalommal, újra és újra felütötte fejét, valahányszor Titulescunak jutott szerep az optánsügy intézésében. Az előzmények ismeretében feltételezhetjük, hogy a román gondolat, amelyhez alább a Békeszerződés szempontjából egy-két refleksziót óhajtunk fűzni, valószínűleg most is abban a törekvésben jut kifejezésre, hogy Románia a magyar állampolgároktól Erdélyben elvett ingatlanokért ne fizessen közvetlenül az érdekelteknek kártérítést, hanem a fizetendő kártérítési összeg számoltassék el Magyarország javára a jóvátételi számlán úgy, hogy Magyarország kártalanítsa érdekelt állampolgárait az elszenvedett kisajátításokért. Ha egy ily megoldási lehetőségnek a Békeszerződés szempontjából való jogosultságát vizsgáljuk, határozottan elutasító álláspontra kell jutnunk. Minthogy pedig a Jóvátételi Bizottság, bármily széleskörű jogokkal legyen is felruházva, mégis csak a Békeszerződés végrehajtására van hivatva és nem teheti túl magát annak rendelkezésein, nyilvánvaló, hogy a Románia által szuggerált elszámolási módot reánk kényszeríteni nem lehet. A román gondolathoz hasonló elszámolási módokat — magyar állampolgároktól elvett javak értékének a jóvátételi számlán való jóváírása az érdekelteknek Magyarország által eszközlendő kártérítése mellett — találunk a Békeszerződésben. A Trianoni Békeszerződés 232. cikkének b) pontja kifejezetten megengedi az antant-államoknak, hogy a magyar állampolgároknak a területükön fekvő javait elvegyék, „likvidálják"; ugyanezen cikk h) pontja előírja, hogy az elvett javak értéke, illetve a likvidáció hozadéka, a jóvátételi számlán Magyarország javára írassék, aj) pont pedig Magyarországot arra kötelezi, hogy állampolgárait az elszenvedett likvidációkért kártalanítsa. Az ilymódon történhető elvételek lehetősége azonban a Békeszerződés által szigorúan körülhatárolt keretek közé van szorítva és a Békeszerződés 250. cikke értelmében az ily elvétel nem gyakorolható az utódállamoknak Magyarországtól hozzájuk csatolt területein. Ezeken a területeken a 250. cikk értelmében úgy a jóvátétel keretein belül mozgó elvétel, mint minden egyéb vagyonfosztó intézkedés tilos. A netáni elvételek pedig