Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 32. szám - Magyarország és Csek-Szlovákország

Magyar Külpolitika 4 32. szám pontjára állt Rothermere-akció folytán minden ilyen nyilatkozat azt a benyomást keltené, mintha ez az akció a cseh-szlovák kormányt megfélemlítette volna. Bizalmas beszélgetésekben azonban a cseh-szlovák államférfiak, kivált Masaryk elnök, ebben az időben is megismételték azt a felfogásukat, hogy barátságos tárgyalások esetében hajlandók volnának tárgyalni arról a kívánságról, hogy Cseh-Szlovákia magyarlakta területei Magyarországhoz visszakerüljenek. Ilyen értelemben nyilatkozott Masaryk elnök ur én előttem 1928 húsvétján, amikor az Interparlamentáris Unió tanácsülésével kapcsolatban Prágában jártam. Ugyancsak ilyen értelemben nyilatkozott 1929 június havában most Rajniss doktor előtt. De tudtommal ugyanígy nyilatkozott egy más magyar, előkelő közjogi állást betöltött úr előtt is, amikor ezzel Tapolcsányban találkozott, — az időpontot nem tudom pontosan megjelölni. Vannak azonban más forrásból eredő' bizonyítékok is, amelyek amellett szólnak, hogy a cseh-szlovák kormány jelzett hajlandóságát szövetségesei, a kisantant másik két tagja, is ismerte. Előttem előkelő jugoszláv államférfiak nyilatkoztak oda, hogy ismerik a cseh-szlovák kormánynak azt a szándékát, hogy Magyarországgal területi koncessziók árán, jobban mondva a jelenlegi határoknak a nemzetiségi elvnek megfelelő módosításával, közeledést létesítsenek. De ismerték ezt a szándékot Romániában is, ahol a Bratianu-kormány élesen szembehelyezkedett vele. Amikor Ferdinánd román király temetése alkalmából a cseh parlamentnek egy küldöttsége is megjelent Bukarestben, Bratianu Juon akkori miniszterelnök fogadta a deputációt és beszédet intézett annak tagjaihoz, amelyben többek között ezt mondta: — Békére van szükségünk, még pedig arra a békére, amely ma áll fenn. Minden más béke provokáció volna, amelyet tűrnünk nem szabad. Másnap a román liberális kormány félhivatalos sajtóorgánuma, az „Indépendance Roumaine" ezt a kijelentést a következő szavakkal kommentálta: — Vannak jelek, amelyek arra vallanak, mintha Cseh-Szlovákország és Jugoszlávia hajlandók volnának arra, hogy Magyarországnak a középeurópai rend biztosítása érdekében területi engedményeket tegyenek. Románia azt hiszi, hogy ezzel semmit sem lehet elérni. Magyarországnak tehetünk bármilyen engedményeket, azért sohasem fog lemondani Erdélyről, Szlovákiáról, a Bánátról. Magyarország sohasem lesz lojális szomszédaival szemben. Ezért konceszsziókról nem lehet szó. A mai román kormány ebben a kérdésben nem helyezkedik ilyen intranzigens álláspontra. Egyik vezető román politikus nekem pár hónappal ezelőtt azt mondotta: — Tudom, hogy a cseh-szlovák kormány hajlandó volna Magyarországnak a határkérdésben engedményeket tenni. Ha a magyar és a cseh-szlovák kormány ezen az alapon megegyeznek, én ennek őszintén fogok örülni és szívből fogok gratulálni Bethlennek és Ben esnek, — ami azonban Romániát illeti, mi erre az útra semmi körülmények között nem fogunk rálépni. Ezekhez a nyilatkozatokhoz hozzá kell még fűzni az ismeretes Pályi-féle Masaryk-interjuját, továbbá Medinger cseh-német képviselőnek másfélév előtt megjelent közléseit bizonyos Tusar volt cseh-szlovák miniszterelnökkel folytatott beszélgetésekről, amelyekben Tusár nyíltan beszélt a cseh-szlovák kormánynak idevonatkozó szándékairól. A Medinger-féle nyilatkozat, sajnos, nem áll e pillanatban rendelkezésemre. De kétségtelenül megvilágítja a cseh-szlovák kormánynak e kérdésben elfoglalt álláspontját a brucki konferencia is, amely 1921 márciusában folyt le és amelyről köztudomású, hogy az a határkérdéssel is foglalkozott. Délszláv királyság a szerb-horvát-szlovén királyság helyett A

z október 4-iki belgrádi hivatalos lap váratlanul egy fontos új királyi törvényt közöl, melyet csak előző este mutatott be a minisztertanácsban Zsivkovics tábornok, a kormány feje. A törvény megszünteti az állam eddigi hivatalos nevét és Kraljevina Srpszka Hrvatszka i Szlovenszka helyett Kraljevina Jugoszlavija-nak nevezi el, a szerbek, horvátok és szlovének állítólagos nemzeti egységének jobb külső kidomborítására. Körülbelül az a helyzet itt is, mint Csehországban, ahol a csehek csehek maradtak hivatalosan is, ellenben a tótok részére kötelező a „csehszlovák" elnevezés. A délszláv államban is a szerb szerb marad, ellenben a horvátnak és szlovénnek tilos ősi nevét használni, hanem fel kell vennie a délszláv elnevezést. A névváltoztatással egyidejűleg új közigazgatási beosztás lépett életbe. Ez a második gyökeres országrendezés már. A régi megyék és kerületek 1925-ben megszűntek és helyettük 33 tartományra osztották az országot némi tartományi autonómiával. A tartomány helyett most bánság elnevezést kaptak az egyes vidékek, hogy a horvátok hiúságát legyezgessék Belgrádból, élükön egy-egy meglehetős szélesjogkörü bán fog állani. A bánságok határait a törvény megokolása szerint lehetőleg úgy alakították, hogy a természetes határok érvényesüljenek. A közigazgatás zavartalansága érdekében a járások határait sehol meg nem bontották, hanem mindenütt egész járásokat kapcsoltak össze, egy-egy bánság kebelében. Az új rendezést két hónapon belül köteles keresztülvinni a belügyminiszter és pénzügyminiszter. A bánságokból kimarad Belgrád főváros, melyhez a törvény hozzácsatolta Zimony és Pancsova városokat is, bár az utóbbi tekintélyes távolságra és a Duna másik portján fekszik. Az egyesített három város élén a báninak megfelelő ügykört a belgrádi rendőrfőnök gyakorolja. Az egyes bánságok a következők: Dráva bánság Laibach székhellyel, 1,040.000 lakossal, 15.936 négyszögkm. terjedelemben. Száva bánság (székhelye Zágráb, 2,320.000 1., 36.897 km.), Vrbász bánság (Banjaluka, 850.000 1., 20.558 km.), tengerparti bánság (Spalato, 800.000 1., 19.417 km.), Drina bánság (Szerajevo, 1,400.000 1., 29.273 km.), Zeta bánság (Cetinje, 740.000 1., 32.322 km.), Duna bánság (Uj-