Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 32. szám - Erdély 1929-ben

Magyar Külpolitika 2 32. szám széruma hozza lázba. Bethlen István Erdélyből Budapestre hozta az öntudatos kiegyensúlyozás, a nemzeti egység megvalósításának s a helyes és a lehető külpolitikai célkitűzések reális szükségességét. Ketten egymást megértve, boldoggá tehetnék Erdélyt, de mind a ketten sokkal inkább hű fiai nemzeteiknek, nemzeteik transzcendentális eszményeinek és sokkal inkább determinálja gondolkozásmódjukat nemzedékük államideálja, mintsem a megértés lehetségessé válhatnék. Pedig Erdélyben sohase lesz úr Maniu Gyula Bethlen István nélkül. A közéleti etika, tiszta és nemes demokrácia, jogés kultúrállam, nemzeti és felekezeti béke, céltudatos realitás a „teendők sorában", mind mélyen gyökeredzenek Erdély történetében, embereinek gondolkodásában s minden ok amellett szól, hogy Erdély egy nyugodt és békés s ezen elvek szerint kormányzott föld legyen s ma Erdély szellemiségének és politikai gondolkozásának lényegét adó elvek nem tényleges hatóerők Erdélyben. Csak Maniu és Bethlen által hatnak a két ellentétes — a román és a magyar — közvéleményre. A román impérium decenniumán mindennél nehezebb Erdély sorsának végleges képét megrajzolni. A jövő még kifürkészhetetlenebb és kiismerhetetlenebb, mint valaha. Maniu Gyula Erdélyében a magyar, a román és a szász nép sorsa éppoly elviselhetetlen, mint amikor Bratianu volt az úr. Kétségtelen, Maniu hozott enyhítéseket, a tisztviselők nyugdíjtörvényével pedig régi becsületbeli adósságát fizette vissza, bár a irónián közvélemény határozottan ellenezte. A kormányzata azonban — ha módosítottabb és európaibb formák között is — változatlanul hű az egymást felváltó román kormányok törekvéséhez: Erdély magyarjait nemzeti egyéniségüktől megfosztott, sorsukba beletörődött és nemzeti célokról lemondó, jelentéktelen kisebbséggé tenni. Tárgyi eredménye tehát a most végrehajtásra kerülő nyugdíjtörvényen kivül, melynek végrehajtása után mondhatunk e törvényről végleges elismerő véleményt, a Maniu-kormányzatnak a magyarság számára nincsen. Komoly fanatizmussal gyűlölik a magyarságot, ha találnak is szép szavakat és humánus, emberibb tetteket a kisebbségek számára, a lényeget: a román nemzeti állam kiépítésének és biztosításának feltétlenül parancsoló szükségét mindnyájan érzik és mindnyájan csinálják. Vajda-Vojvoda belügyminiszternek a közigazgatási javaslat vitájában Jakabffy Eleménrel folytatott polémiája élesen mutatta ezt. Az erdélyi magyarság pedig, mely öntestén érzi a rettenetes idők minden csapását, folytatja a maga keserves, nehéz, egyénileg annyiszar megalázó és egyénileg reménytelen életét. Merre menjen politikai értelemben ? Szövetkezzen a liberálisokkal az erdélyiek ellen vagy az erdélyiekkel a regátiak ellen, tulajdonképpen a politikai taktika másodrangú kérdéséhez tartoznak. Nem oszthatjuk tehát Spectatornak, Erdély legjobb publicistájának a budapesti lapokban is gyakran olvasható tanácsait, mely a magyarság részéről közeledést kíván a regát, a liberálisok, tehát Bratianuék felé. Kissé komikus is, hogy a román „oligarchikus feudalizmus" pártjához való közeledést ugyanaz a nagytekintélyű publicista tanácsolja Spectator néven, aki mint Krenner Miklós a Magyar Párt demokráciájának hiánya miatt emelt kifogást, mint politikus a gyergyószentmiklósi nagygyűlésen. A Magyarság október 3-iki vezércikke a Bethlen György és Bánffy Miklós grófok irányzatai közötti ellentétek nyilvánosságra hozatalával az erdélyi magyar politikai élet régi kelevényét fakasztotta fel. Igaza volt abban, bár a politikai okosság Budapest teljes semlegességét tenné szükségessé, mégis a nemzeti összetartozás haj szál csövességénéi és Bethlen István gróf kivételes személyi és politikai tekintélyénél fogva — ezt az ellentétet csak itt lehet gyökeresen és egyszersmindenkorra kiirtani. Maga a téma nem új, 1926 októberében a nemzetgyűlést is foglalkoztatta Nagy Vince felszólalásával kapcsolatosan, ki az akkoriban Bánffy Miklós gróf erdélyi politikai szerepléséhez fűzött pletykákat és feltételezéseket hozta szóba, mely feltételezések komolyságát és valódiságát Bethlen István gróf azonnal a leghatározottabban es a legnyomatékosabban megcáfolta. Kár, hogy ez a cáfolat nem talált utat Erdélybe s így tovább burjánozhattak a félhomályos tervezgetések és kombinációk Bánffy Miklós gróf állítólagos politikai missziójáról. A Magyarság vezércikkírója már kissé elkésetten tette szóvá a Bethlen—Bánffy harcot, meirt ez ma már eltűnőben van és nem osztja meg annyira a magyarságot, mint 1925—27-ben. Maga a Magyar Párt a téli választáson elért szavazattömegével (172.000-el) bizonyítja életképességét és súlyát, bár Maniu Bethlen Györggyel és Mikes Józseffel szemben hangsúlyozta, hogy nem képviseli az egész magyarságot. Ez a vád azonban alaptalan, hiszen nincs is az erdélyi magyarságnak más létező politikai kerete, a Magyar Néppárt szégyenteljes udvarhelyi szerepe után szétbomlott, egyik alapítója otthagyta, a liberálisokkal szimpatizáló csoport egy része kilépett a Magyar Pártból (Bernándy—Ugrón András), a másik része (Krenner Miklós—Spectator) bentmaradt a Magyar Pártban. A Magyar Pártnak teméntelen intrikával és gyanúsítással kell megküzdeni kint és bent egyaránt, Bukarestben irredenta és nem demokrata, Erdélyben nem eléggé agresszív és túlságosan óvatos Bukarestben, Budapesten pedig néha demokrata, néha nagyon is mágnásízű, szóval egy olyan politikai alakulás, mely természeténél és szükségképeni tartalmánál fogva nem tudja a szimpátiákat se jobbról, se balról eléggé lekötni. Pedig tisztességes és becsületes — nagy szó ez mai napság — feltétlenül önzetlen magyar emberek pártja, mely nem alkudhat népe jogaiból semmit sem Bukarestben és nem Ígérhet nemzeti életigényeinek elárulása nélkül semmit sem Erdély magyarjainak. Természetesen követ el politikai hibákat — hiszen egyetlen gyakorlott politikus van közöttük — de nyugodtan állhat a történelem ítélőszéke elé, Erdély magyarságát élete legnehezebb tíz évén becsülettel és egyetlen magyar érdek elárulása nélkül átvezette, nemzeti szellemét és céljait megőrizte. Ez a politika még nem alakult át azzá a nagy nemzet-átszervező munkává, mellyé az erdélyi magyarság érdekében átformálódnia kell, hogy a kisebbségi sors mostohaságát, ha kell, évtizedekre is elviselhetővé tegye. Vezéíre Bethlen György gróf, nemes áldozatkészséggel vállalta ősei földjén a nehéz kisebbségi sorsot, ha nem is lesz belőle az erdélyi magyar kisebbség Maniu Gyulája, de önzetlen, becsületes igyekezetével, tiszta és mély ma-