Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 2. szám - A francia politika útvesztőjében

Magyar Külpolitika • 12' A FRANCIA POLITIKA ÚTVESZTŐJÉBEN Irta: EMBER GYULA A múlt év novemberében újjáalakult Poincaré-kormány, mint az utóbbi napok eseményei is igazolták, megfogyatkozott parlamenti többsége ellenére is teljes mértékben életképesnek bizonyult és folytathatja az 1926 óta megkezdett munkáját. Tudott dolog, hogy a jelenlegi francia kormányból hiányzanak a radikálisok, akik, jóllehet félig-meddig önszántukból léptek ki a kormányból, s mentek ellenzékbe, ma már, úgy látszik, megunták az ellenzékieskedés száraz kenyerét, s visszakívánkoznak a kormányhatalom polcaira. Hogy sikerülni fog-e törekvésük, ma még kérdéses. De hogy ez a törekvés megvan a radikális pártban, azt éppen a radikálisok részéről a kormány ellen legutóbb indított offenzíva bizonyítja. Hogy a radikálisok szeretnének ismét irányító szerephez jutni, az érthető: rövidesen megkezdődnek a volt szövetségesek pénzügyi szakértőinek a német szakértőkkel folytatandó tanácskozásai, amelyeknek eredményétől függ a német jóvátétel súlyos problémájának végleges rendezése. Franciaország szempontjából ezeknek a tanácskozásoknak életbevágó fontosságuk van, hiszen a német jóvátételek összege olyan tényező a francia közgazdasági és pénzügyi életben, hogy a jóvátételekben bekövetkező bárminő lényeges módosulás érzékenyen érintené Franciaország egész közgazdaságát, a jóvátételek kérdésének végleges rendezése pedig több emberöltőre fogja éreztetni hatását. Hogy ennek az annyira fontos kérdésnek a rendezésénél a radikálisok nem szeretnének hiányozni, megértjük, ha arra gondolunk, hogy a ma még érvényben levő Dawes-terv talpraállítását a radikálisok büszkén maguknak vindikálják. Komplikálja a helyzetet a mindinkább erősbödő osztrák csatlakozási mozgalom, másrészt a német keleti határok kérdése, mert Franciaország éppen az említett problémáknak a francia érdekekre megnyugtató megoldására szeretné a még meglévő rajnai zálogot ütőkártyáu' felhasználni. Nem szabad figyelmen kivül hagyni a francia részrő"! nagy nyomatékkal követelt német katonai jellegű újabb biztonsági garanciáknak a kérdését sem, melynek rendezése ugyancsak a Rajnavidék kiürítésével hozatott junktimba. Hogy ennek a bonyolult kérdéskomplexumnak a megoldása hogyan és mikor fog sikerülni, az egyelőre még a jövő titka. Annyi azonban bizonyos, hogy míg ez a megoldás nincs meg, addig a francia-német viszony jobbra- vagy balrafordulása sem tisztázható. Nagy és fontos eredmény azonban már önmagában az a tény, hogy a német jóvátételek összegének végleges megállapításáról egy vegyes, szövetséges-német bizottság egyáltalán tárgyalhat, s hogy ez a tárgyalás éppen Poincaré kormányzása alatt fog lezajlani. Bizonyítja, hogy a hajdan még annyira erős háborús mentalitás által érinthetetlennek kikiáltott dogmák gyanánt felállított elvek sem maradhatnak örökéletűek, hanem igenis módosíthatók és módosítandók, ha azt a körülmények, s magasabb érdekek kényszerítően követelik. Hogy az elveket a francia közvélemény sem tartja minden körülmények között érinthetetlennek, arra különösen eklatáns példa az a magatartás, melyet a Franciaországgal szövetséges SHS államban végbement államcsínnyel szemben foglalt el a francia sajtó, elsősorban annak a kormányhoz közeiálló orgánumai. Ugyanaz a sajtó, amely állandóan a demokrácia, a parlamentárizmus, a népfelség, az alkotmányosság ékesszavú védője és szószólója, — ma szemrebbenés nélkül tudja helyeselni a belgrádi államcsínyt, a katonai diktatúra intézményes megszervezését, mert, — mint azt a félhivatalos Temps igen reális éleslátással megállapítja: ,,A körülmények erősebbek lettek minden elvnél". Ezzel a megállapítással okolja meg tehát a francia politika azt a belgrádi államcsínyt, amely, — s ezt maguk a francia lapok is elismerik, — a békeszerződéssel megteremtett Délszlávia belső felbomlásának, széthullásának a most már egyetlen lehetséges, erőszakos megakadályozása, illetve annak megkísérlése. Reméljük, hogy ugyanilyen hajlékonysággal fogja nemsokára belátni a francia politika azt is, hogy az egész mai Középeurópa alkotmányának, a napról-napra mindinkább csődbekerülő békeszerződésnek a csorbítatlan fenntartásához való ragaszkodás elve sem olyan szent és sérthetetlen, mint azt fennen hirdették azok, akik nem akartak vagy nem tudtak tanulni a multakból. Minél előbb látja ezt be a francia politika, s minél előbb vonja le az ebből levonandó konzekvenciákat, annál nagyobb hasznot hajt annak az európai békének, melynek megvédését a francia hivatalos politika ma is legszentebb s legszebb kötelességének hirdeti és vallja. Feleki M. és Társa angol úri szabósága (2on4) Budapest, IV. ker., Irányi-u. 21. (félem.) Nagy választék skót szövetekben