Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 17. szám - Pacifista külpolitika

Magyar Külpolitika ' 6 • 17. szám Gyula professzorral ért egyet s ha e kérdéshez mégis hozzászól, az elméleti vita elejtésével, célja nem az, hogy ezt a polémiát folytassa, hanem csak az, hogy az elméleti vita anyagából valamit a gyakorlati politika számára is consideráljon. Török Árpád fejtegetései tulaj donképen egy nemzetközi jogrend iránti kívánságáról szólnak s a pacifizmus lényegét inkább e problémára, mint az örök vagy világbéke-kérdésre helyezi. Gyakorlati például pedig Stresemann „Verstándigungs"-politikáját idézi, mely a maga pacifista ideológiájával szerencsés 'reálpolitikai eszköznek is bizonyult. Számunkra, szerinte, szintén nincs más politikai lehetőség, mint e nagy világideálba való bekapcsolódással elősegíteni súlyos nagy feladataink megoldását. Azt hisszük azonban Török Árpád premissája téves és téves az ahhoz fűzött következtetés gyakorlati politikai szempontból. Szívesen hangsúlyozzuk, hogy egy nemzetközi jogrend, a hatalmi érdekeknek az igazság abszolút mértéke arányábani érvényesülhetése és mindaz, amd egy ilyen világjogi rendezettséggel jár, minden ember előtt kedves, sőt kívánatos ideál. Különösen a magyar nemzet előtt, melynek létalapja társadalmának és államának etikai és jogállami jellege. A minőség és mennyiség e harcában minden józan magyar álláspont ez ideál iránti törekvést fogadhatja el célkitűzés gyanánt. Mégis Középeurópában, a fajok harcának e hevített felületű területén a nagy világeszményekről másként kell gondolkozni. Mert itt mi a helyzet? Az egymásratörő expanzív erőket négy évszázadon át a maga dinasztikus jármába fogva semlegesítette a volt monarchia, melynek, ha a benne élő nemzetek jogosult törekvéseit nem is tudhatta kielégíteni, mégis nagy érdeme volt, hogy egy nagy és természetes gazdasági egységet képezett, a termelést és a fogyasztást arányban tudta tartani és a benne élő nemzetek gazdasági problémáit kielégíteni képes volt. Ma, midőn a nemzeti problémák léptek előtérbe, nincsen monarchia, de vannak öntudatos, agresszív nemzeti államok, melyek a béke tizedik évében minden „világideál" teljes figyelmen kívül hagyásával olyan nemzeti cohesióra törnek, mely a magyar nemzet létét alapjaiban veszélyezteti. Nem nézhetjük nyugodtan és ölhetett kezekkel az odaát folyó nemzeti államalapítások nagy munkáját, mely elsősorban a magyar kisebbségek eltüntetését, tehát azon államok legerősebb bontó tényezőinek megsemmisítését jelenti. Mert ha ez sikerülne, védtelen határok között élő csonka-ország az erők természetes eredményeképen elpusztulna s Középeurópában csak egy elszigetelt, jelentéktelen „turáni-szláv" parasztállam maradna nemzeti ambíciók nélkül. Mi volt a kisantant agresszív külpolitikájával és belső hódító expansiójával szemben a magyar külpolitikai elgondolás? Ez az elgondolás nem követte Stresemann „Verstandigungs" politikáját és nem vezetett keleti Locarnóhoz. Szívós passzivitással hatálytalanította a kisantant hatalmi külpolitikáját, megakadályozta, hogy egy olyan politikai irányzat juthasson itt bent hatalomra, mely semlegesítette volna a magyar külpolitikai célkitűzéseket, hanem mereven és határozottan mentette át magát egy kedvezőbb külpolitikai atmoszférába, hogy a szabad kéz politikáját folytathassa. Bethlen István külpolitikájának legnagyobb sikerét épen abban látom, hogy nagyon nehéz és súlyos éveken át tudott passzivitásban lenni addig, míg az aktivitás megkezdése már eredményeket is tudott produkálni. Világos, hogy meg kellett várni, hogy a kisantanton belül is előálló természetes érdekellentétek és az egyes államok belső nehézségei a kisantant agresszivitását csökkentsék s ezzel Magyarország súlyát önként értetődően növeljék. Ez a koncepció pedig hatalmi volt, a politikai szövetségek és összefüggések gondos, megfontolt és előrelátó kihasználásán nyugodott. Sőt, abban a meleg rokonszenvben, mellyel Mussolini felénk fordult, van egy többé-kevésbé kimondott antipacifista ok is, Középeurópában ennek a lefegyverzett Magyarországnak van a legmegbízhatóbb és legjobb katona-anyaga. Ha a kisantanttal szemben követett külpolitikánknak ezt a „hatalmi-politikai" jellegét — a szót abban az értelemben használva, mely a pacifistapolitikának elméleti antitézisét jelenti — domborítjuk ki, reá kell mutatni a magyar külpolitikának a nagyhatalmakkal szemben követett politikájában az elméleti alap kettősségére. Itt már szükségképen és természetszerűen nem lehetett ezt a politikát követni, melyet a kisantanttal szemben követtünk. Itt már lehetett magasabb, nagyobb világideálokra hivatkozni, mely az érettebb közvéleményekben kellő visszhangra is talált. Az „igazság" eszméje, a „népek önrendelkezési joga", a „nemzetközi döntőbíráskodás" nagy eszméi végső fokon a nemzetközi jogrend, a nemzetközi jogbiztonság fogalmában végződnek. A nemzet nem eredménytelenül hivatkozik e nagy eszmékre, ezt bizonyítják Apponyi Albert gróf genfi sikerei. De annak, hogy az olasz nagyhatalom érdeklődése felénk fordult, mégsem ez volt oka. Az a hatalmi blokk, melyet az olasz külpolitika most kiépíteni igyekszik, mely ékként nyomul a germán és szláv államok — nemzeti jövendőnk e szörnyen súlyos problémája — közé, képezi valódi és természetes alapját e barátságnak. Ha Franciaország érdeklődése megint felénk fog fordulni, annak oka pedig nem az elárult és becsapott világideál lesz, hanem az, hogy a Stresemann Verstándigungs-politikája sem minden vonalon megértés és béke, hanem keletre törő, öntudatos, erős és szervezett német expanzió, mely Franciaország eddig legerősebb keleti bástyájában — Romániában — szemünk láttára veti meg a lábát. Az élet reális valósága tehát az, hogy világideálok vannak s az emberiség azok után sóvárog, de e világideálok szükségképpen felkeltenek érdekösszeütközéseket, melyek konfliktusokhoz vezetnek s annak elintézését az ultima ratio eszközére bízzák. Hogy mikor és hogy, ez államférfiúi meglátás és megérzés eredménye kell legyen, nem tekintve a tömegeknek, az egyes államok közvéleményének dinamikus erejét. A pacifizmus magyar külpolitikájának kérdés-feltevése az, amit vitéz Moór Gyula profeszszor ekként fogalmaz meg: „aki a pacifizmust megvédeni akarja, annak nem azt kell bizonyítania, hogy az az állam, melynek „nincsen semmi önsúlya" egy „negatív világpolitikai helyzetben" nem folytathatja a „vas és vér politikáját"; hiszen az magától értetődik, hogy mikor teljesen kilátástalan a kardcsörtetés, akkor kardot csörtetni nem ajánlatos; hanem bizonyítani kellene azt, hogy még „kedvező alkalom adtán", a siker bizonyossága esetén sem okos dolog fegyverhez nyúlni."