Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 15. szám - Néhány kivatalos adat a romániai iskolaügyről

Magyar külpolitika • 10 • 15. szám megismétlődése nem nélkülözi a fény- és árnyoldalt. Amahhoz tartozik az az előny, hogy a résztvevők alaposan ismerik a tárgyakat és az Unió egész működését, — emehhez, hogy már nagyon is jól ismerik egymást. Amikor tehát valaki felkel, már tudják, hogy mit fog mondani, kiismerik mindenkinek a sebezhető oldalát s így a szellemi mérkőzés gyakran meddővé válik. Minket magyarokat — mióta a Külügyi Társaság elnöke, Apponyi Albert gróf, a hivatalos genfi Népszövetségnél való nagy elfoglaltsága miatt nem szakíthat magának időt arra, hogy delegációnkat vezesse — évek óta Pékár Gyula főnöksége alatt delegálnak, aki nemcsak azért alkalmas erre a tisztségre, mert kitűnő és sokoldalú nyelvtudása van, hanem azonkívül, mint a képviselőház külügyi bizottságának az elnöke és régi parlamenti ember, a megfelelő rutinnal is bír. De sajnosán tapasztaljuk, hogy az ilyen bevált és az Unió munkásságában kiválóan részt vett egyének közül is sokan — úgylátszik elkedvetlenedve — lassanként elmaradnak. Jellemző ez különösen az Unió elnökeire, mely állást évről-évre töltik be. A régi elnökök közül példáúl Ador, aki egyébként a svájci köztársaságnak is nagy tisztelettel körülvett, egykori elnöke volt, s két évvel ezelőtt halt meg, az Unióban viselt elnöki tisztsége után alig jelent meg itt többé. Adelswaerd báró, egykori svéd pénzügyminiszter, az Interparlamentáris Unió elnökévé történt megválasztása óta nem láttatja magát. Treub volt holland pénzügyminiszter, teljesen visszavonult. Dollfuss, svájci nemzetgyűlési képviselő, szintén a távollevők közé tartozik. így aztán nem csoda, hogy a lengyel Dembinski, aki egyébként miniszter volt s jelenleg egyetemi tanár, mióta tavaly az Unió világelnöke volt, idén már a távollévők sorába lépett. Mindenesetre arra mutat ez, hogy állandójellegü és áldozatos munkásságra a nemzetközi társadalmi mozgalmak terén is kevés példa adódik. Hogyan oldotta meg a fasizmus a tőke és munka kérdését Irta: PÁLÓCZI HORVÁTH LAJOS O

scar Wilde mondja valahol, hogy ,,ha egy műről nagyon eltérőek a vélemények, ez annak a jele, hogy az komplex és életképes mű". Ez az elmés aforizma száz százalékban helytáll a fasizmus esetében. A fasizmus megpróbálta megoldani és már-már meg is oldotta azt, ami szinte lehetetlennek látszott; a tőke és munka, a munkaadók és munkavállalók érdekeinek összhangbahozását. Érdemes elolvasni a fasiszta korporációk végzett munkájáról való beszámolókat. Ezekből a közleményekből megállapíthatjuk, hogy a fasizmus többet tett a munkásság érdekében hét-nyolc év alatt, mint a szociáldemokrácia Marx fellépése óta. Rá fogunk jönni arra is, hogy a fasiszta jelszavak: „Rend és fegyelem", ,,a munka megszervezése és a nemzeti érdekek harmonikus összhangjába való besorozása", „a produktivitás specializálása és racionalizálása" stb. nem puszta frázisok, hanem nagyon is egészséges és termékeny gondolatok. Igaz ugyan, hogy nem adnak olyan preciz, szinte dogmaszerű programmot, mint a marxizmus, azonban az élet sokkal tarkább, sokkal komplexebb valami, hogysem azt merev formákba lehetne beleszorítani. A fasiszta korporációk 1929 március havi kiadványa a szociális reformok és intézményeknek akkora tömegéről számol be, hogy e tanulmány keretében ezúttal csak a legérdekesebbekkel fogunk foglalkozni. A szakszervezettől a korporációig A kiadvány első fejezetében mindenekelőtt viszszautasítja azokat a vádakat, amelyek európaszerte meglehetősen elterjedtek, azonban teljesen alaptalanok, mintha a fasiszták szétrobbantották volna a mnukás-szakszervezeteket s az ő korporációikat tolták volna azok helyére. „A szakszervezetek" — olvassuk itt — „azok a hivatásos szövetségek, amelyek törvényesen képviselik és védik a különféle munkáskategóriák anyagi és erkölcsi érdekeit. Az állam azonban ugyanakkor, amidőn törvényeseknek ismerte el őket, elismervén az ő törvényességükből folyó jogaikat, ugyanakkor kötelességükké tette, hogy olymódon fejtsék ki működésüket, hogy az ne ütközzék bele a nemzeti termelés magasabbrendű érdekeibe. Kézenfekvő dolog, hogy ennek a magasztos célnak az elérése érdekében szükségesnek mutatkozott olyan munkás- és munkaadószervezetekből kombinált különleges orgánumok alakítása, amely orgánumok a szakszervezetek felett kell, hogy álljanak. Ezek a szervek, ezek az állami intézmények: a korporációk, amelyek a „Carta di Lavoro" 6. pontja alapján, a termelés együttes szervezetét alkotják és integrálisán képviselik a termelés érdekeit." Szakszervezetek nélkül tehát a korporációk nem is működhetnének, sőt meg sem alakulhatnának s ez a tény mindennél jobban cáfolja azt a vádat, mintha a korporációk a szakszervezetek ellen létesíttettek volna. A korporatív fázis „A korporativ fázis" című következő fejezetből domborodik ki legszebben a fasiszta programmnak az élet változatos körülményeihez alkalmazkodó egészséges elaszticitása. „A Carta di Lavoro kimondja, — olvassuk — hogy mivel a korporációk az egész termelést átfogóan képviselik és mivel a termelés érdeke egyúttal nemzeti érdek, a korporációk kötelező erővel bíró rendszabályokat is léptethetnek életbe a termelés szabályozása érdekében, valahányszor a hozzájuk csatolt szövetségek erre őket felhatalmazzák." Hiábavaló, sőt veszedelmes volna taxatíve körülhatárolni, melyek ezek az általános rendszabályok. Ezeknek csak az lehet a céljuk, hogy a magánvállalkozás iránt való és a korporativ állam által sohasem tagadott köteles tiszteletet egyensúlyba hozza azzal a szükségességgel, hogy ez a magánvállalkozás ne ütközzék bele a nemzet gazdasági életének felsőbbrendű követelményeibe. Céljuk lehet a produktivitás speciálizálása és racionalizálása, a munka tudomá-