Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 10. szám - Kis Magyar és "Nagy Magyar" politika

1929 3 Május 11 gyarország a németség szolgálatába szegődnék Franciaország ellen. Minket a francia-német ellentét közvetlenül nem érdekelnek és az abban való állásfoglalástól lehetőleg mindig, de legalább is addig, amíg lehet tartózkodnunk kell. De térjünk el — a vita kedvéért, — egy pillanatra ettől a felfogásom szerint egyedül helyes állásponttól. Mit jelentene akkor a Franciaországgal való szövetkezés ? Arra gondolni sem lehet, Hogy Franciország ez esetben bennünket fog támogatni összes szomszédainkkal szemben. Ezek a szomszédok ma Franciaország szövetségesei, — katonailag mindegyikük sokkal nagyobb erőt képvisel, mint Magyarország, — józan elmével tehát fel nem lehet tenni, hogy Franciaország indíttatva érezhetné magát, az erősebb szövetségesek egész sorát felcserélni egyetlen, sokkal gyengébb szövetségessel. Erre tehát gondolni sem lehet. A Franciaországgal való politikai kooperáció a jelenlegi helyzetben, — amely előreláthatólag még soká fenn fog maradni, — másként nem képzelhető el, mint úgy, hogy egyidejűleg beilleszkedünk abba a szövetséghálózatba, amelyet Franciaország Közép-Európában létesített, — azaz hozzásimulunk a kisántánthoz. Ezt Franciaország kétségkívül szívesen látná, talán ennek fejében abban is támogatna bennünket, hogy bizonyos határkiigazítások megtörténhessenek. Nem állítom, hogy ez a politika nem diskutabilis, — de legyünk tisztában vele, hogy ez végeredményben olyan lemondásokkal jár, amelyekkel a magyar közvélemény jelenleg alig tudna megbarátkozni. Ez a politika Kis-Magyarországot rögzítené meg, — „kis-magyar politika" volna azzal a „nagy-magyar politikával" szemben, amelyre a magyar közvélemény felesküdött. Ami a belpolitikát és főleg a német kisebbségek által lakott területek iskolaügyének kezelését illeti, — úgy mindenekelőtt le kell szögezni, hogy Magyarországon senki sem gondol arra, hogy a magyar nyelvet bármely iskolából kizárja! Az az állítás, amelyet egyes faj védelmi írók megkockáztattak, hogy már eddig is sikerült a magyar nyelvet 463 népiskolából kiküszöbölni, valótlan. Az az átszervezés, amelyen az eddig is magyarnyelvű iskolák keresztülmennek, csak a magyarnyelvű és németnyelvű oktatás arányait tolja el az eredményesebb oktatás érdekében. Tisztán pedagógiai kérdés, amelynek megítélésére nekem, aki nem vagyok pedagógus, megfelelő tapasztalataim és ismereteim nincsenek, de helyesnek tartom az e részben történt intézkedéseket, amelyek a német kisebbség nyelvi fennmaradását célozzák, olyan okokból, amelyekre azonnal ki fogok térni. Ezzel szemben az egynyelvű állami népiskola bevezetését ajánlják, mint a magyarság és németség összeolvasztására alkalmas eszközt. A magam részéről a legnagyobb mértékben kételkedem abban, hogy ezt az összeolvasztást ott, ahol ennek előfeltételei nincsenek meg egyébként is (megvannak pl. a városokban), az iskola útján biztosítani, vagy akárcsak előmozdítani is lehessen. Nemcsak Magyarországon, de jóformán az összes államokban találunk példákat az ilyen törekvések eredménytelenségére, de ha ettől el is tekintünk, nem húnyhatunk szemet az elől, hogy az a politika, amelyet a fajvédő lapok ajánlanak, voltaképpen teljesen azonos azzal a Franco Mello-féle teóriával, amely ellen a tőlünk elszakadt magyarság érdekében — igen helyesen — az egész magyar közvélemény oly egyértelműen szembeszállt. Miként lehet elgondolni Mussolini arcképe, melyet sajátkezű ajánlással ellátottan adott át Berzeviczy Albertnek, a magyar-olasz kapcsolatok szerencséskezű kezdeményezőjének. annak lehetőségét, hogy kifelé megvédjük a magyar kisebbségeket, ha befelé mi magunk nyíltan vallunk olyan elveket, amelyeket még szomszédaink is szégyenkezve, diszkrét homályban tartani és elpalástolni igyekeznek. A mi Franco Mello-ink azt mondják, hogy ezt igenis meg lehet tenni, mert a tőlünk elszakadt magyarságnak régebbi történeti múltjuk van, mint a később, „vendégként" Magyarországba bevándorolt németségnek. De ne feledjük el, hogy a csehek a Felvidéken a tótokat, a románok Erdélyben az oláhokat hirdetik világszerte a magyarsággal szemben őslakóknak, úgy hogy az ilyen történeti argumentumok, amelyek valótlanságának megítélésére a külföld nem képes, könnyen visszafelé sülnek el. A történeti érvek hangoztatásával én is azt a feleletet kaptam egyszer a külföldön: „Ugyan kérem, hát azért, mert az Egyesült Államok valaha angol birtok voltak, most az angoloknak szintén joguk volna arra a területre ? Mert Dél-Amerika spanyol tulajdon volt,