Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 6. szám - Európa és Oroszország

Magyar Külpolitika Z és hiába tagadnók, történetének bizonyos korszakaiban ériékes munkásságot fejtett ki. Civilizációja Sophokies irodalmi sikereinek jegyében született meg, hogy elérjen a mai dögleletes mocsárig, amely ellepi az igazi tehetségeket, akiknek nincs létjogosultságuk abban a korban, amely Maximé Gorkijt írónak minősíti, s amelyben négereket vesznek a táncban mintául és gyilkosoknál és tolvajoknál tömik magukat tele kaviárral' az emberek. Összefoglaiom a mondottakat. A balról jobbra író népek kétségen kívül a görög szellemi élet pályájára sodródtak, amelybe az Olympus rossz társasága kapaszkodott bele. Ilyen társaságban nem lehet sokáig élni. Amikor a betlehemi csillag fénye Európára esett, beragyogta azt. Európa azonban nem tudott vele mit kezdeni, az Ige nem vált cselekedetté, sőt ellenkezőleg. Csak a bizánci civilizációt hatotta át a Kereszténység. Nyugat- és Középeurópában a nemtelen olympusi pogányság hadat mert üzenni a keresztény Igazságnak és Leonardo da Vinci kellett ahhoz, hogy egyik kezét Sophoklesnek nyújtsa s a másikkal keresztet vessen. Abban a korban, amelyet renaissancenak, újjászületésnek neveznek, semmi sem született ujjá, csak azért, mert ez a kor nem értette meg azt, hogy a győzelmet a kereszt hozta meg és e kereszt köré állították a máglyáikat a kereszténység nevében. Az első, akár római, akár Róma-ellenes máglyák óta megkezdődött Európa dekadenciája, mert civilizációja szenvedésbe fulladt, fölfelé haladása helyben való kerengéssé fajult, s szerencsétlenségére volt minden, amit nyert. A nagy ellentmondások soiozata megkezdődött. Szükségtelen a suiyedés egyes lépcsőfokait megjelölni. Csak azt kell megállapítanunk, hogy Európa élete rossz élet volt. Kereszténysége felületes, csak máz, mentalitása legfeljebb tengődő állapotához hasonlítható. Európa nem tudta megtartani azt a nivót, amelyet Krisztus szent szava állapított meg számára. Lefelé zuhan, magával rántván megrontóit. Európának nincs már erkölcsi létalapja. Újból kellene kezdeni a nagy civilizációs munkát, vissza kellene térni annak forrásához. Európa ma csak különálló, vérrel bemocskolt, engesztelhetetlen egységek összehalmozódása, amelyek között nincs összetartó erő. A demokráciák szövetkezése szükségképen maga után vonja a nemzetiségek felbomlását. Ez tény. Ha szocializáljuk a népeket, még nem tesszük őket boldoggá. Európát egy arisztokratikus, logikus és komplet ideál teremtette meg. A demokratikus ár azt végzi el most Európában, amit annakidején Tyrusban, Sidonban, Ninivében és Babylonban, ahol nagy civilizációkat tett tönkre a tömeg uralma. Nem vagyok ellensége a demokráciának, sőt ellenkezőleg, javát akarom, amikor azt mondom, hogy az arisztokráciának kötelessége az, hogy az alsóbb néposztályokat támogassa, nem pedig az, hogy velük helyet cseréljen. Hiába siránkozunk, a baj beköszöntött. Bárcsak ne ártanának többé egymásnak az európai népek. Miután nyilvánvaló lett, hogy Oroszország Ázsia felé fordult, amelynek vezetőelemévé kell lennie, az európai félsziget csak egy nagy dimenziójú földnyelv lesz a nagy kontinenshez viszonyítva, amely szellemi kincsekben oly mérhetetlenül gazdag. Az a civilizáció, amely szkeptikus, mint a római augurok es a tagadás alapján áll, nem tud fennmaradni. A kereszténység uralma nélkül Európa nem marad meg. Isten szavát az automobil tulkölése nem tudja helyettesíteni, s kultúrát vegyileg nem lehet előállítani. A kereszténység elhagyja Európát. Elejti — és igaza van. Jövendöléssel nem szórakozom. Csak azt állapítom meg, ami szembeszökő. Nyugodtan kell mérlegelni a helyzetet, nem szükséges pánikszerűen ide-oda futkosni és a málhát becsomagolni, oly céllal, hogy otthagyjuk a romlás e helyét. Az idők Elérhetetlenségében, amelyben a századok csak pillanatok, az egyes nemzedékek élete csak mikroszkópon vehető észre. Az elhatározó pillanat: évek óceánja. Benne vagyunk, anélkül, hogy észrevennők, mint ahogy nézzük a tejutat, anélkül, hogy megértenők, hogy mi is hozzátartozunk. Az ostoba háború, amely 1914-ben kezdődött, a mi európai bukásunknak egyik döntő részlete, de nem több, csak részlete. Az, ami közeledik és matematikai pontossággal bekövetkezik, nem a vég, hanem egy újrakezdés. Látni kell és érteni. Olyanok vagyunk, mint a hangyák, amelyek könnyen meglátnak egy legyet, de nem veszik észre az elefántot. A részletek torlaszként elzárják gondolkodásunk útját. A versailles-i öngyilkosság óta Európa delíriumban van. Orosz szempontból az európai dekadenciát közömbösen kell tekinteni, sem elégtétellel, sem fájdalommal. Mi valóban szerettük volna, hogy Európa ne érdemelje meg, ami érte, de teljesen megértjük a történelem parancsoló logikáját, s azt, nogy az okozat mindig elválaszthatatlanul összefügg az okkal. Az utolsó beteges tünet Európában az a lelki nyugalom, amellyel Oroszország tragédiáját szemlélte, anélkül, hogy csak gondolt volna is arra, hogy a bolsevikieket elűzi. Csak most kapott észbe, mikor az a rendszer már kezd magától szétmállani s bizonyos nemzetek szeretnék a bolsevikiek helyét elfoglalni. Be kell vallanunk, hogy Európa halála nem szép halál. Oroszország nem Európa és sohasem volt annak része. Csak ő nem sejtette ezt a maga naivitásában. Láttuk Oroszországot pusztán szívességből olyan politikai kombinációkba keveredni, amelyekhez köze nem volt, s másnak megnyerni a játszmát. Az idő elérkezett,