Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 16-17. szám - ROMÁNIA KÜLFÖLDI KÖLCSÖNE

5 nalba helyezni. Ha a Tanács fenntartja az 1927 szeptember 19-én hozott határozati javaslatát, azt nem teheti csak abban az értelemben, amit a szavazás által kapott hatály ad neki. A legutóbbi ülés alkalmával emlékeztettem a Tanácsot, — a jegyzőkönyv idézésénél Németország tisztelt képviselője segítségemre volt — hogy önök valóban hozzájárultak ehhez a határozati javaslathoz, amelyet azonban az érdekelt feleknek ajánlottak, jóakaratú megbírálás végett. De észrevettem, hogy a Tanácsnak egy része — számokra nem emlékszem pontosan — bizonyos fenntartásokat juttatott kifejezésre, melyek egyenértékűek voltak a határozati javaslat el nem fogadásával vagyis legalább annak elfogadását a nemzetközi állandó bíróság véleményezésétől tették függővé. Azt fenn lehet tartani, ami létezett; bármi újat lehet alkotni. De ha azt mondják, hogy az 1927 szeptemberi határozati javaslatot fenntartják, ez annyit jelent, hogy azt fenntartják, de csak olyan értelemben, hogy a határozati javaslat nem fogadtatott el a Tanács valamennyi tagja által, a benne foglaltatott elv miatt. Kivéve az ilyen magyarázatot, semmilyen megjegyzésem nincsen, ami azt illeti. Végül a határozati javaslat még a következőket tartalmazza: „. . . és felszólítja a magyar és román kormányokat, hogy ezt a vitát kölcsönös engedményekkel fejezzék be." Igyekezni fogok alkalmazkodni ehhez az ajánlathoz, ha a Tanács megadja erre az alkalmat. De mindazonáltal azon a véleményen vagyok — és azok után, amit az imént mondtam, nem szükséges hosszasabb fejtegetés efölött a kérdés fölött — hogy a Tanács kötelessége nincsen teljesítve ezzel a nyilatkozattal és az ajánlásokkal. Nekem úgy tetszik, hogy másféléves türelmes munka és számtalanszor megismételt kísérlet után, mindazok után, amit intelligencia, tudomány, energia és jóakarat felmutathat a Tanács tagjai, főképen pedig ennek a kérdésnek előadója részéről és azok részéről, akik munkájában segítségére voltak, adott esetben nem juthattak eredményre, nekem úgy tetszik, be van bizonyítva, hogy a megegyezés, kiegyezkedés útján — távol áll tőlem, hogy szemrehányást tegyek — lehetetlen (n'a pu réussir). Azt hiszem, ilyen alapokon nincs több reményünk ezt a kérdést megoldhatni. Ugy mondom, hogy „azt hiszem". Mindazonáltal bármikor kész vagyok revidiálni ezen felfogásomat, amint a legcsekélyebb ok mutatkozik arra. Pillanatnyilag azonban csak megismételhetem, amit az imént mondtam, azt hiszem, hogy minden forrás, mely a közeledés lehetőségét rejti magába, kimerült. Mi marad akkor hátra? Nem marad más hátra, mint követni a békeszerződés előírását, melynek 239. szakaszában az áll, hogy ha a vegyes döntőbíróság egyik tagja valamely ok miatt visszahivatik, a Tanács kinevez két semleges államból való személyt, akik közül a másik érdekelt fél kiválaszthatja az egyiket, aki mint pótbíró helyettesíti a visszahívott bírót. Csakis ez az út marad, amelyet követnünk kell és én szünetlenül ennek megvalósítását kérem, mert ez nem kárpótlás, viszont ezen intézkedésnek az elmaradása, nem egy elfogadható büntetés. Még abban az esetben sem lenne ilyesmi elfogadható, ha lelkiismeretünk rossz lenne. Egy birót még a legnagyobb bűnöstől sem lehet megtagadni. Kérem a pótbíró kinevezését, a békeszerződés értelmében. Ez a békeszerzőlés, mint azt mindenki tudja, rendkívül súlyos csapást mért Magyarországra. Nekünk jogi kötelességünk azt teljes mértékben végrehajtani. De ugyanekkor nekünk is jogunkban van kérni annak végrehajtását, olyan kivételes esetben, amikor annak végrehajtása nékünk némi elégtételt szolgáltatna. Mert hiszen az lehetetlen, hogy ez a szerződés annak legkisebb részletéig kötelező és végrehajtható legyen, mindaddig, amíg az ránk nézve úgy erkölcsileg, mint anyagilag a legnagyobb terhet jelenti és félretolják abban a pillanatban, amikor az előrenemlátott helyzet alakulása következtében, nekünk némely elégtételt szolgáltat. És milyen elégtételt! Azt, hogy kinevezzék a pótbírót ! Őszintén szólva a leghalványabb sejtelmem sincs arról, hogy a pótbíró Ítélete kedvező lesz-e részünkre, vagy nem. Én elfogadnám még akkor is, ha az nekünk kedvezőtlen lenne. Ami a legfontosabb, hogy egy ország amely a Népszövetségbe belépett, számítva a Paktumban biztosított garanciákra, megnyugodhat-e abban és elfogadhatja-e végleges döntésnek, egy bíró megtagadását. Éppen az imént említettem, hogy véleményem szerint a barátságos megegyezés lehetőségének forrásai kiapadtak. Talán nincsen igazam. Ha önök mutatnak nekem egy, a jogelvekkel összeegyeztethető utat, melyet sohasem utasíthatnék vissza, mivel azon mély meggyőződésen alapulnak, hogy a Népszövetség érdekéről van szó, ha önök megmutathatják nekem azt az utat, mely bennünket a megegyezéshez vezethet, minden eddigi kísérlet ellenére, minden csalódás ellenére, mely bennünket ért, én elfogadom és kormányom is azonnal elfogadja. De azt mondani, hogy a fejezet le van zárva, hogy a Tanács nem foglalkozik többet az üggyel, amikor a békeszerződés egy döntő kötelezettsége forog veszélyben, ime Uraim, ez az, amit nem fogadhatok soha el. Titulescu: Azokban a beszédekben, melyeket én a Tanács előtt tartottam, történetesen azok, melyek a Tanács jegyzőkönyvében az 1390. oldalon találhatók. 1927 szeptember 17-én, valamint azokat, melyeket a 49. Tanácsülés alkalmával tartottam 1928 már-