Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 16-17. szám - ROMÁNIA KÜLFÖLDI KÖLCSÖNE

4 mondjam, negatív megoldás esetében, amikor a Tanács egyszerűen visszautasítja a felek kielégítésének lehetőségét a trianoni szerződés értelmében, a vegyes döntőbíróság függőben maradt volna, anélkül, hogy a visszahívott bíró helyett másikat neveztek volna ki. Ezáltal a békeszerződésben előrelátott bíráskodás lehetősége előre nem látott időre megbéníttatott volna. Azt hiszem, hogy semmi sem ellentétesebb a békeszerződés értelmével, mint ez a javaslat, mert hiszen a békeszerződés a döntőbíráskodás elvének folytatólagosságát akarta biztosítani, teljesen függetlenül egy, két vagy több érdekelt fél, jó vagy rosszakaratától. Azt hiszem, ha a Tanács megmaradt volna ezen felfogása mellett, a kérdés teljes egészében maradt volna. Tisztelettel, de haladéktalanul, minden alkalmat felhasználtunk volna, hogy a Tanácsot figyelmeztessük a helyzet komolyságára, mert azon magatartásával, melyet követni szándékozott, veszélybe döntötte volna a nemzetközi bíráskodás egyik fontos szervét és ugyanezzel a lépéssel megingott volna egy pillér, talán a legfontosabb, mely a Népszövetség hatalmas épületét tartja: A Nemzetközi döntőbíróság és annak sérthetetlensége. Nem értem tehát, hogyan lehet azt megerősíteni, hogy ha a Tanács hallgatólagosan vagy szavazattal elfogadta volna a jelentés második részét, vagyis a Tanács kijelenti, hogy a trianoni szerződésben biztosított jogunkkal ellentétben, nem nevezi ki a két semleges személyt, akik közül az egyiket a döntőbíróságba beválasztottuk volna, nem értem, jelentem ki újra, hogyan fejeződött volna be ilyen eredménnyel ez a kérdés. Az én véleményem, szerint csak még jobban kiéleződött volna a helyzet. Egy dolgot azonban megállapíthatunk, mely ennek a kérdésnek egyenes következménye: A nemzetközi döntőbíráskodás elvének krízise, mely már is érezteti hatását. Menjünk egy lépéssel tovább. Sir Austen a következőket mondta: „Minthogy a Tanács nem tett kényszerítő lépéseket Magyországgal szemben, ajánlatának visszautasítása után, nem teheti ezt Romániával szemben sem." Ha jól emlékszem és azt hiszem, hogy jól emlékszem, amikor az 1927 szeptemberi ajánlásról tárgyaltunk, igen élénk ellenzésre talált a „határozat" (Le terme de sanction) kifejezés. Végeredményben akárhogyan is értelmezik ezt a kifejezést, azoknak a személyeknek a kinevezése, vagy ki nem nevezése, akik közül az egyik a visszahívott román bírót lesz hivatva helyettesíteni, semmi körülmények közt nem függhet a Tanácstól olyan formában, hogy azt bizonyos feltételektől tegye függővé. A Tanácsnak egy, a békeszerződések által felrótt kötelességéről van szó, melyet tekintet nélkül a felek magatartására, teljesítenie kell. A Tanács nem járhat el tetszése szerint. A békeszerződésben nem találom hasonló lehetőségnek a nyomát. Én azt látom, hogy a szerződésekben futurumot használnak, mely azonban a szerződések terminológiájában mindig kötelezettséget jelent. Ha a Tanácsnak ez a véleménye, arra kérem a Tanácsot, hogy nyilatkozzék erről a kérdésről a lehető legvilágosabban, hogy ne maradjon semmi kétely, vigye ezt a kérdést a Közgyűlés (Assemblée), a civilizált államok lelkiismerete elé, azok elé, akik teljes mértékben megbíznak a Népszövetségben, akik azon a véleményen vannak, hogy a Nemzetközi döntőbíráskodás a Nemzetek Szövetségének egyik alappillérét képezik. Kérem a Tanácsot, beszéljen nyíltan és adja a világ tudomására, hogy így vélekedik. Akkor megindulna egy általános vita erről a kérdésről, mely az én szememben a jövő legfontosabb kérdését képezi az események folyásában, melynek az igazságszolgáltatásra kell támaszkodnia és a Népszövetségtől, amely fenntartja magának a jogot a bírói döntésre és a politikai kérdéseket politikai hatalomra. De lehetetlen a kérdést igy hagyni, a hullámzó felhők bizonytalanságában, ami által a megoldás mindig csak késik. Mindennél fontosabb, hogy erre a kérdésre végre világosság dieríttessék. Legalkalmasabb lenne, hogy azok, akik a Tanácsnak bíróságfelettiségét kívánják és a nemzetközi bíróságok fölé óhajtják helyezni, melyek a békeszerződéseken vagy bizonyos kompromisszumokon nyugszanak — ugyan nem látom be, miért lenne egy békeszerződésből származó jogforrásnak kevesebb hatalma, mint egy kompromisszumnak két fél között — hogy azok, mondom, akik a Tanácsnak bíróságfelettiségét kívánják, ezt nyíltan kimondják, világosan alátámasszák ezen elvüket. Nem hiszem, hogy a Tanács méltóságának megfelelő lenne úgy cselekedni, mintha ez az elv már érvényben volna, anélkül, hogy magára venné a felelősséget és ezt nyíltan bevallaná, anélkül, hogy vitatkozásnak adna helyet a kérdés felett, mely hivatva lenne dönteni a Nemzetek Szövetségének jövője felett. Ezután az előadó javaslatának szövege következik, melyet Sir Austen elénk terjesztett: „A Tanács, Mélyen sajnálva, hogy a két fél idáig nem tudott egyezségre jutni, azokon az alapokon, melyeket a Tanács neki ajánlott . . . Eddig semmi megjegyzésem sincsen. .... Anélkül, hogy kizárni kívánna bármilyen barátságos egyezséget, fenntartja azt a véleményét, hogy ezt a vitát be kellene fejezni, azon a megoldási alapon, melyet a Tanács a két félnek elfogadásra ajánlott; ezért fenntartja az 1927 szeptember 19-én és 1928 március 9-én hozott határozati javaslatát . . . ." Itt egy megjegyzésem volna. A szöveg szerint a Tanács „fenntartja az 1927 szeptember 19-én és 1928 március 9-én hozott határozati javaslatát". Bizonyos különbségek lehetetlenné teszik, azokat ugyanabba a vo-