Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 16-17. szám - RÁDICS HALÁLA ÉS A DÉLSZLÁV ÁLLAMVÁLSÁG

1928 Szeptember I RÁDICS HALÁLA ÉS A DÉLSZLÁV ÁLLAMVÁLSÁG \ június 20-án a szkupstinában kilőtt go­lyó hat hét múlva sírba vitte Rádics Istvánt, a horvátok vezérét is, mint előbb öccsét, Pált és Baszaricsek György képvise­lőt. Rádics életbenmaradása körül forgott minden hetek óta a délszláv politikában. Rá­dics, halála előtt kevéssel, egy berlini táv­irati ügynökség munkatársának kifejtette programmját, melyben perszonális uniót hajlandó csak elfogadni Szerbiával. Legyen a király személye közös és ez a közösség tartsa együtt egy állami közösségben Szer­biát és Horvátországot, a többi tartományt pedig szavaztassák meg, hogy ebben a per­szonál unióban Szerbiához akar-e csatla­kozni vagy Horvátországhoz. Belgrád riad­tan vette tudomásul ezt a programmot, a nagyszerbek leszámolást követeltek a haza­áruló Rádiccsal, Markovics volt miniszter lapja a Jedinsztvo azt irta, hogy most már jobb, ha meghal Rádics, mert kettő között vá­laszthat: a sírba megy-e vagy a fegyházba. A lap meggondolatlan szerkesztője, Riszto­vics, elutazott Zágrábba, helyi tapasztala­tokért és érdeklődését életével fizette meg. Az elkeseredett horvátok előbb elverték, az­után egy munkás a mellette álló rendőr kezé­ben lőtte agyon. A belgrádi vérontásra Zá­gráb is vérrel felelt, kezdve Belgrád harc­modorához idomulni. Közben pedig hirtelen elhunyt Rádics, mielőtt tisztázhatták volna azt a híres nyilatkozatot, hogy fentartja-e vagy nem. Az élő Rádics, elveit meglehetősen cserélgette, amilyen könnyedén tett nagy horderejű kijelentéseket, éppen olyan köny­nyen vissza is vonta, a halott Rádics azon­ban nem magyarázhat már semmit, így utolsó nyilatkozata hívei előtt politikai vég­rendelet lesz, kegyeletes megváltozhatatlan szentség. És ma már Rádics híve egész Horvátor­szág és a többi új terület nagyrésze nemzeti­ségi különbség nélkül. Míg élt, csak a horvát parasztság vezére volt, aki elkeseredett harc­ban állt még a papsággal is, de betegágyánál megszűnt minden harc. Odasereglett a hor­vát intelligencia eddig gyűlölködő szervezete, a föderálista és a jogpárt, kibékült az egy­házzal, felvette az utolsó kenetet és Bauer, Horvátország érseke, temette minden horvát püspök segédletével. Érseki rendeletre min­den harang megkondult a horvát templomok­ban halálakor és ezek zúgása kísérte a nem­zet vezérét utolsó lakóhelyére. Rádics vég­rendelete az egész horvát nemzetnek szólt és Rádics sírja mögül az egész horvát nemzet áll harcban Belgráddal, melynek kapkodó kormánya azóta sem tudja eldönteni, hogy erős kézzel próbáljon-e véget vetni az új te­rületek ellenállásának vagy várja, hogy a mindent jóvátevő idő hozza meg a megbé­külést. A szlovén néppárt, melynek elnöke vezeti a kormányt, az erős kéz politikája mellett van, mert a horvátokkal való megbékülés esetén a szlovénpárt teljesen feleslegessé vá­lik. Ugyancsak az erőszak híve a szerb radi­kális párt kormányon levő szárnya, a Vuki­csevics csoport, míg az elégedetlen radikáli­sok épúgy békülni szeretnének, mint a de­mokraták. Nem magasabb államérdekből, ha­nem szintén személyi okokból. Vukicsevicsék­kel, kinek kormánya alatt Rádicsot és társait meggyilkolták a parlamentben, ki nem bé­külnek soha a horvátok, de ezek ellenfeleivel, a radikális centrummal és a jobbszárnnyal esetleg igen és akkor a radikálisoknak ez az árnyalata kerül kormányra. A demokraták is csak azt nézik, hogy ők is osztozkodhatná­nak a hatalomban a horvátokkal, illetőleg a paraszt-demokrata koalícióval. A kormány a kétféle áramlat közt ma idehajlik, holnap oda. Egyik nap megkezdi éjjeli csendőrrajta­ütéssel egy-két horvát falu lefegyverzését, hogy másnapra visszavonja rendeletét és hírlapi cikkekben üzenje meg békekészségét. A horvát álláspont. De ha Belgrád tanácstalan, Zágráb sem igen lehet egészen tisztában, hogy mit akar, milyen közvetlen akcióval próbálja elérni. A pártvezérek derüre-borura nyilatkozgatnak külföldi lapokban, hogy azután egymás nyi­latkozatait cáfolgassák. Ezek a nyilatkoza­tok nem egészen egy úton járnak, mert Ma­csek Vladimír, a Rádics helyébe megválasz­tott horvát parasztpárti elnök, elhunyt ve­zére végakaratát, a perszonál-uniót hirdeti s ha a közös diplomáciába és pénzügybe még bele is megy, a közös hadseregből már nem kér. A szerb Pribicsevics, a független de­mokratapárt elnöke, a perszonál-unióról nem akar hallani s csak az új területi lakos­ság politikai és gazdasági egyenjogúsítását követeli a régi Szerbia népével, hogy egyik népnek se legyen a másik felett hegemóniája. Pribicsevics és Macsek a parasztdemokrata koalíció elnökei és ennek az elnökségnek harmadik tagja a régi ellenség, a dalmáciai Trumbics, a délszláv állam első külügymi­nisztere. Csak Rádics halálos ágyához érke­zett, de azért valószínűleg ő a legigazibb kép­viselője Horvátországnak. Trumbics nyilat­kozatában úgy próbálja eloszlatni elnöktár­sai között levő ellentétet, hogy mindkettő­nek igazat ad, mert állítása szerint minda­kettő ugyanazt mondja, csak más termino­lógiával. Az állam egységét meg kell őrizni, de ezen belül teljes önálló állami életet kell biztosítani Horvátországnak. Ez a magyará­zat aligha okozhat örömet Belgrádban, mert hiszen ez is csak perszonál-uniót jelent. Szer­bia, a régi, el nem tudja képzelni, hogy egy

Next

/
Thumbnails
Contents