Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1928 / 16-17. szám - RÁDICS HALÁLA ÉS A DÉLSZLÁV ÁLLAMVÁLSÁG
Magyar Külpolitika • 6 • 16—17. szám másik állami akarat is uralkodhassék abban az államban, melyről azt tartja, hogy ő alapította, viszont a horvátok, szlovének és az osztrák-magyar uralom alatt élt szerbek úgy tudják, hogy az ő csatlakozásuk alapítottameg s ők nem egy testvérnép javára mondtak le a nemzeti szuverinitásról, hanem a közös délszláv állam javára. Olyan sarkalatosak az ellentétek a belgrádi és zágrábi felfogás között, hogy azt semmiféle magyarázat el nem enyésztetheti. Akármennyi szó essék is, a dolog lényege egy: Horvátország horvátjai és szerbjei maguk akarnak saját uraik lenni, saját szükségleteikre akarják állami bevételeiket költeni és nem táplálják tovább vele Belgrádot. Ha Belgrád azzal érvelt, hogy mennyi vért áldozott a délszláv egység létrejöttéért, az új területek azzal felelnek, hogy ők meg 600 ezer horvátról és szlovénról mondtak le Olaszország javára, azonkívül elvállalták a régi Szerbia háború előtti és háborús adósságát 3 és fél milliárd aranyfrankban, ellen. beh a jóvátételi fizetésekből egy fillért sem kaptak, azt mind Belgrád költi el. Az egész államban egyetlen ember van, aki délszláv akarna lenni és nem szerb, horvát, vagy szlovén, ez a király, de születésileg ő is szerb és Belgrádhoz húz. Ha Rádics élne, még ki tudna vele egyezni, de utódai: Trumbics és Macsek csak a szerbet látják benne, ők már nyíltan hangoztatják, hogy a délszláv nemzet üres fikció, koholmány, mert délszláv nemzet nincs, csak délszláv állam. A következtetés végét még elhallgatják, de maga a nép aligha hallgatja el. A horvát, szlovén és újterületi szerb közös nevelkedésű, közös történelmi múltú és kultúrájú három nép, mely könnyen megérti egymást. A királyságbeli szerb velük szemben minden tekintetben egészen idegen világot képvisel. Csak a nyelv kötné őket össze, ha az élet annyi minden egyéb jelensége el nem választaná. A választófalakhoz pedig Belgrád a maga primitívségében épen a primitív ember csökönyösségével ragaszkodik, mert mást értenek Belgrádban délszláv eszmén és mást az új területeken. A délszláv eszme. A belgádi értelmezést Mihály fejedelem kezdte meg annak idején, aki úr akart lenni a Balkánon, mint úr volt valamikor őse, Dusán cár a törökök bejövetele előtt. A török uralom jóidőre tönkretette Szerbiát, függés alatt tartotta, de most már meggyengült s Szerbia felszabadulhatott ez alól a függés alól, felszabadulhat tehát az egész Balkán is. Csak ki kell űzni a törököt s akkor újra helyreállhatnak a középkori állapotok, megint a szerb lesz az úr a Balkánon. Hogy ott az uraság meglehetősen változó volt, hogy a Balkán ura volt a bolgár is, görög is sorjában, az nem jutott eszébe Mihály fejedelemnek vagy nem törődött vele. Szerb-bolgár ellentét akkor még nem igen volt, bolgár, albán, görög, oláh teljesen otthonosan érezhette magát Belgrádban s a belgrádiak sem tekintették idegennek. Nem délszláv, hanem balkáni szellem volt, ami összetartotta ezeket a primitív és a közös török uralom alatt meglehetősen azonossá vált, vallásilag is egységes társadalmakat. A másik délszláv eszme az osztrák és magyar fennhatóság alatt élő déli szláv népeknél született meg előbb irodalmi és kulturális téren, csak aztán siklott át politikai területre. Nem volt ezeknek a népeknek semmi közük a Balkánhoz, Bécs volt a Mekkájuk, német a műveltségük, reakciós a gondolkozásuk. A szabadságharcban egyöntetűleg siettek Bécs segítségére a feltámadó Magyarországgal szemben. Ha a határőrvidék megmaradt volna, talán soha át nem kacsintgatnak a Dunán a szerb faj rokonokhoz, mert hiszen Újvidék különb szerb város volt, mint amilyet valaha a Balkánon el tudtak képzelni és Pest is sokkal elevenebb szerb kultúréletet mutathatott fel, mint egész Szerbia. Az osztrák igazgatás alatt álló határőrvidék megszűntetése azonban Bécstől szakította el őket s bár Magyarország olyan egyházi és kultúrautonómiát engedett nekik, hogy állam voltak az államban, azért nemzetiségileg nem érvényesültek annyira, mint amennyire Ausztriában élő faj rokonaik. Horvátországnak ugyan a maga külön államiságát ebben a tekintetben sem lehetett panasza, nem is kívánkozott egyáltalában a Balkánra, de az osztrák délszlávság a világháború szerencsétlen befejezése után őt is magával sodorta. Arról már nem lehetett szó, hogy régi programmjukat, a trializmust megvalósíthatják, önállóan pedig mint katholikus délszláv állam meg nem maradhattak, mert benyomultak a szerb csapatok és csakhamar vérfürdővel vetettek véget Zágrábban az önálló horvát kérdéseknek. Azóta akarva, nem akarva, kénytelen megosztani Horvátország is a hivatalosan S. H. S. államnak nevezett Pasics-féle Nagyszerbia sorsát. Ebből a sorsból nekik a mostoha rész jutott, de meghalt Pasics, azóta reménye van függetlenségének visszaszerzésére. Mihály fejedelem óta a lelkek semmit sem változtak. A szerbek most is a Balkán urai akarnak lenni, érdekük Szaloniki-felé vonja őket, csak közben halálos ellenségeskedésbe kerültek a bolgárokkal és albánokkal, sőt titokban az oláhokkal is. Közös balkáni szellem a politikában már nincsen, a balkáni hegemóniát tehát csak fegyverrel lehetne megszerezni. A Dunán és Száván inneni szerbség a délszláv eszmét most is Mi.letics Szvetozár értelmezésében vallja. A megszűntetett határőrvidéknek ez a szerb nacionalista politikusa szívesen kacérkodott a balkáni