Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 14-15. szám - Nagyrománia jövője. Dr. Toma Cornea volt prefektus érdekes könyve a kisebbségi kérdésről

Magyar Külpolitika • 8 • 14—15. szám a négy-ötmilliónyi más nemzetet?" (10. és 12. old.) A válasz erre csak egy lehet: „Az erőszak útján sohasem! ... Az a haza, amely nem szereti polgárait, nem védi meg igaztalanságokkal szemben, bármilyen oldalról is érhetné őket, nem várhat szeretetet polgáraitól sem!" (12. old.) Magyar vagy szász nemzetiségű jó „román állampolgárokká" válhatnak, de „ezt az összeolvadást semmiesetre sem lehet elérni oly törvények útján, amellyel ugyanannak az államnak különböző nemzetiségei harcban állanak, hanem egyedül a szeretetnek, a megértésnek és a kölcsönös bizalom megszerzésének természetes módján, amelynek igazságos és törvényes, mindenek felett pedig mindenki számára egyforma elbánáson kell alapulnia". (25. old.) Éppen ezért „mindenkinek vita nélkül . . . el kell ismernie, hogy a kisebbségi kérdés nem lehet pártkérdés és nem szabad semmi körülmények között annak tekinteni, hanem kizárólag az állam kérdését kell látnunk benne, amely minden pártérdeket felülmúl fontosságával." (5. old.) Mert „Az államok érdeke sohasem függhet valamilyen politikai párt fenn- vagy fennnemállásától s ahhoz kötve nem lehet. Mert ámbár a különböző pártok egymást múlják felül az öndicséretben s hirdetik, hogy kormányzásuk éveinek folyama alatt az általuk teremtett törvények és intézmények útján mit végeztek, a tény mégis az, hogy az állam számára csupán azok a törvények és intézmények jelentenek tényleges értéket, amelyek nem valamelyik párt szűk szempontjait tartják szem előtt, hanem az államnak, tehát az összes állampolgároknak egyetemes céljait a pártpolitika árnyalatainak minden különbsége nélkül". (6—7. old.) Mert „ki kezeskedhetik arról, hogy a liberális párt nem egyesül holnap avagy holnapután a néppárttal avagy, hogy mind ez a két párt el nem tűnik s helyet nem ad más pártoknak, amelyek jobban megfelelnek a megváltozott körülményeknek, anélkül, hogy egyesülésükből vagy eltűnésükből bármily rossz származnék az államra, sőt egyenesen jó?" (6. old.) A denacionalizálási irány az Utódállamokban sokkal erősebben ható tényező, mint a háború előtt volt. A múltból senki sem tanult, érdekből és rövidlátó nemzeti elfogultságból mindenki a régi idők ezen elhibázott s egyszer már katasztrófára vezetett politikájának a zsoldosa. Pedig „az ember szempontjából általánosságban is túlságosan keserű iróniája volna a sorsnak, ha az egész emberi élet nem lenne egyéb, mint circulus vitiosus, amelyben hol egyesek volnának felül s mások alól, hol megfordítva!" (13. old.) Éppen ezért az „uj vezetőknek" be kell látniok, hogy ezen a téren nincs mesterséges megoldás. Be kell látniok, hogy az erőszak, a fölösleges elnyomás és igazságtalanság olyan politikai mozgalmak szülőanyjává lesz, melyek gyökerében támadják meg a fiatal román állam létét. „Az anyanyelv szeretetének joga — írja tovább Comea — arra kötelez (bennünket), hogy minden népnek, sőt minden egyesnek elismerjük azt az elidegeníthetetlen jogát, hogy a maga nyelvét használhassa, valamint a maga nemzetét szerethesse". (21—22. old.) „Ha nekem románnak, nemzeti erényem az, hogy nemzetemet szeretem, éppen úgy nemzeti erénye kell, hogy legyen nemzetének szeretete a magyarnak, a szásznak, vagy németnek stb. ... A természet törvényei szerint nem mérhetünk két mértékkel, amikor ugyanarról a dologról van szó." (22. old.) A liberális román politikusok ezt a kézenfekvő igazságot nem akarják belátni, „mert a felelősség érzésének hiánya az, amely napjaink vezetőinek legtöbbjét jellemzi". Hiába állítják fel tehát a „politikai nemzet" fogalmát, hiába mondják ki, hogy a román állam „egységes és feloszthatatlan nemzeti állam", hiába hamisítják meg a statisztikát és semmisítenek meg jelentős kisebbségi vagyonokat, az energiák mégis összegyűlnek, s mivel ezek az igazságtalan nemzetiségi politika folytán centrifugális irányba próbálnak érvényesülni és erejüket kifejteni, szükségképen Nagyrománia jövőjét teszik kockázatossá. Mindezeket pedig — írja Cornea — „tiszta román szívemből mondom, amelyet nemzetem szeretete tölt meg s hat át. A természet törvényei nincsenek bizonyos, nem mindig lojális és becsületes intenciókkal megszerkesztve, miként az emberi törvények . . . Az élethez való jogunk arra kötelez bennünket, hogy az önvédelem jogát is elismerjük". (21. old.) Mik tehát ezek után az „uralkodó nemzet" kötelességei? Különben már ez a meghatározás is helytelen, „mert ha megengedjük, hogy valamilyen államban „uralkodó nemzet" lehet, akkor meg kell engednünk azt is, hogy ugyanabban az államban „szolgáló nemzet" vagy nemzetek is lehessenek" (36. old.) Mi az a legfőbb szempont tehát, amelynek segítségével megoldható lesz ez a rendkívül bonyolult probléma? Mit kell tennie Romániának, ha a kisebbségek államellenes törekvéseit végképpen meg akarja szüntetni? A kérdésre adandó válasz nehéznek látszik, pedig pár rövid szóval teljesen és kimerítően meg lehet adni rá a feleletet: a) Fel kell hagyni a türelmetlen és erőszakos románosítás módszerével. (41. old.) b) A törvények végrehajtásánál nem szabad különbséget tenni állampolgár és állampolgár között, mert: „Az igazságnak és egyenlőségnek az elvei alapján minden államnak, amely örökké élni akar, úgy kell megszabnia alkotmányát, hogy az valamennyi állampolgár minden igényének megfeleljen. Ellenkező esetben az alkotmány nem egyéb