Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 14-15. szám - A döntőbírósági elv veszedelemben. Erős támadások Chamberlain ellen az angol sajtóban

Magyar Külpolitika • 2 • 14—15. szám tokból azt is konstatálhatjuk, hogy például leölt és élő baromfiban, nemkülönben cukorban és szalmában éppen a kellő organizáció eredményeképen kivitelünk évről-évre örvendetesen emelkedik. Nézetem szerint a legsürgősebb teendő tehát a kivitel megfelelő megszervezése. Akkor, amikor az európai államok között a legélesebb verseny folyik az egyes piacok megszerzése és megtartása körül és erre a célra a legtöbb állam hatalmas összegeket áldoz, akkor Magyarország sem maradhat ezen a téren tétlen, hanem sürgősen cselekednünk kell, mert a svájci piacot is csak az esetben és úgy biztosíthatjuk magunknak, ha cikkeinkkel ott versenyképesek tudunk lenni. Ehhez pedig feltétlenül szükséges az állam beavatkozása és támogatása is, mert sem maga a termelőérdekeltség, sem a legügyesebb kereskedő nem képes saját erejéből azokat a hátrányokat és diszparitásokat kiküszöbölni, melyek a magyar árut a többi konkurrens állam cikkével szemben sok esetben sújtják. A svájci magyar kereskedelmi kamara kétségtelenül már eddig is igen szép eredményeket ért el, felkutatta a szükséges gazdasági összeköttetéseket, igyekezett mindenütt újabb kapcsolatokat létesíteni; svájci vendégeink pedig most személyesen is megismerhették gazdasági erőinket és felkészültségünket. Most tehát már csakis az szükséges, hogy a kormányzat is igyekezzék a rendelkezésére álló eszközökkel tovább kiépíteni Svájc és Magyarország között a már meglévő és szilárd alapokon nyugvó gazdasági kapcsolatokat. A DÖNTŐBÍRÓSÁGI ELV VESZEDELEMBEN Erős támadások Chamberlain ellen az angol sajtóban \ Népszövetségi Tanács júniusi ülésezése sem oldotta meg tudvalevőleg a magyar-román döntőbírósági konfliktust, a melynek jelentősége messzire kinyúlik a két ország keretén kívül. A világháború óta anynyira tapogatózó gyermeklépésekkel haladó konszolidáció egyetlen elvi vívmánya még csak a döntőbírósági elv, melyet a papírról a gyakorlatba kell előbb átvinni, hogy csakugyan értékké és a béke eszközévé váljék. Ezt az elvet azonban előbb Genfben, július 13-án pedig Londonban olyan megrázkódtatás érte, melyet, ha az okot nem reparálják, azok, akik előidézték, ki nem heverhet soha. Genfben a tanácselnöki tisztet viselő kubai delegátus puccsszerűen kimondta, hogy a Népszövetségi Tanácsra nézve megszűnt a döntőbírósági konfliktus, minthogy a tanács nagyon is egyoldalú ajánlását és még inkább azokat a jogilag képtelen jogászi szakvéleményeket, melyeket egy ad hoc bizottság politikai princípiumoktól vezettetve, a tavalyi júliusi tanácsülésen felállított, Magyarország nem fogadta el. A Tanácsnak ez ellen az úgynevezett határozata ellen, mely nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy a Nemzetek Szövetsége egyáltalában nem akarja teljesíteni a trianoni szerződés 239. §-ában előírt kötelezettségét, Apponyi gróf, a magyar delegátus rögtön az elnökhöz intézett levélben támadta meg. A Népszövetségi Tanácsnak szerződésadta joga és kötelezettsége volt, hogy a Románia által visszahívott nemzetközi döntőbíró helyére pótbírót jelöljön ki. Magyarország, mint tagállam ezt kéri már másfél esztendeje, anélkül, hogy jogi köntörfalazásokon kivül egyebet kapott volna. A Népszövetség egyáltalában nem tud Népszövetség lenni, mint ez a kérdés is mutatja, hanem máig is csak a győzők szövetségének érzi magát, mely úgynevezett győzőtársat nem akar elmarasztalni, bármennyire megkívánná is ezt az anyagi és alaki jog. Mindenféle rabulisztikával tehát Magyarország jogos panaszának elintézése alól akar kibújni, minthogy Magyarország és Románia álláspontjának összeférhetetlensége miatt hiába utasítgatta a két államot egymás közti megegyezésre. Chamberlain angol külügyminiszter, mint az ügy. előadója, a jogi álláspont helyett a méltányosság álláspontját állította fel, felhíva a feleket, vegyék ezt tekintetbe. Magyarország hajlandó is lett volna a legmesszebbmenőbb méltányosságra, amennyire ez saját igazságkereső állampolgárainak túlságos sérelme nélkül keresztül lett volna vihető. Románia azonban a legridegebben elzárkózott mindenféle méltányosság elől és jogi alap helyett, hol alaki kifogásokkal akart kibújni kötelezettsége alól, hol politikai demagógiával akarta elterelni a figyelmet a kérdés lényegéről. Egy hónap telt el a júniusi tanácsülés óta, anélkül, hogy tisztázni lehetett volna, kit terhel a felelősség a genfi határozatért: vájjon Chamberlain, Briand és Stresemann távollétét használták-e fel a kérdéssel tisztában nem levő s az óriási nemzetközi felelősséget nem érző másodrendű kiküldöttek, hogy az ügyet levétessék a napirendről vagy pedig csakugyan a nagyhatalmak maguk futamodtak meg szégyenletesen és kompromittálták a Népszövetség tekintélyét s a döntőbírósági elvbe vetett hitet s egy nagyranövesztett agyaglábakon álló balkáni szövetséges magánérdekeiért. Ez a kérdés pedig nemcsak a peres feleket érdekli, akiknek egész anyagi létük ettől a pertől függ, nemcsak Magyarországot, melynek körömszakadtig ki kell tartani állampolgárai jogos érdekei mellett, hanem az egész emberiséget. Vagy van döntőbírósági elv, mellyel az ezután fenyegető há-