Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 11. szám - Az OLASZ-SZERB VISZONY KIÉLESEDÉSE

Magyar Külpolitika 2 11. szán népnek a debreceni nagytemplom közelében a híres Bika-szálló erkélyéről magyarul ezt kiáltotta: „Magyarország nem volt, hanem lesz.1' Az ünnepségek koronája az a fogadás volt, amelyet Harmsworth 21-én a Vigadóban tartott. Itt a küldöttségek között felvonultak a tótok, rutének, svábok, vendek, horvátok, sokácok és bunyeváeok 100—100 tagú küldöttségei. Valamennyien hitet tettek a szent koronához való törhetetlen ragaszkodásukról. A Vigadó csillárós nagytermében az új Magvarország történelmi levegője áradt szét. A zöldpázsitos magyar Glóbuson ismét megjelentek a maguk pompájában a piros-, sárga-, kék-, zöld-, fehér- és egyéb színű virágok és ezek együttesen alkották azt a gyönyörű szép virágbokrétát, amely az ezeréves Magyarországot jelképezte, amely a legszebb ékesség volt az Isten kalapja mellett, s amelyet tudatlan emberek széttéptek Trianonban. De 10 esztendő elég volt ahhoz, hogy nemzetiségeink belássák azt. hogy az ö virágjaiknak is csak a magvar földben van gyökere, az ő virágjaikat a magyar levegő táplálja és teszi széppé. És ennek a küldöttségjárásnak volt egy más tanulsága is és pedig az, hogy a szenvedések ismét egybeforrasztották a magyar Glóbusnak minden nyelvű, minden rendű és rangú és minden vallású népét, s ez a húszmilliós nemzet kriptájából kijött a napvilágra, s lábhoz tett fegyverrel, de szorosan összefogva fordul a világ közvéleményéhez, fordul az elnyomókhoz és becsületes békét kér. Egyedüli kérése, hogy a magyar nemzetnek helyet adjanak a nap alatt. Ezt békésen, .igazsága tudatában óhajtja elérni. Azonban ez a nemzet, ha igazát nem hallgatják meg, Dugovics Titusz népévé válik, amely ha kell, lelkének acélos erejével magával rántja az elvénhedt Európát is. * Ez a tanulsága Harmsworth látogatásának. AZ OLASZ-SZERB VISZONY KIÉLESEDÉSE M

arinkovics szerb külügyminiszter május 24-én teljesen váratlanul benyújtotta a szkupstinába a nettunoi konvenciókat ratifikálás végett. Már 1926 június 21-én benn voltak ezek a szkupstina előtt ratifikálás végett, még az akkori Pasics-Radics-kormány terjesztette be. de vissza is vonta. Most több sikerrel fog-e járni a benyújtás, legfeljebb az garantálja, hogy külföldről követelik a ratifikálást, de egyúttal belpolitikai pártmanőverre is ki lehet használni. 1921-ben már megkezdődött Olaszország és Szerbia között az egyezkedés, mert Anglia mindenképen azon volt, hogy a súrlódásokat a lehetőségig kiküszöbölje. Az első megegyezés a rapallói volt, mely a határkérdéseket véglegesen rendezte és Dalmácia olasz megszállás alatt álló zónáját Zára városon és pár szigeten kívül Szerbiának juttatta. Fiume városát még csak önálló államnak nyilvánította a rapallói egyezmény, a határkérdések részletes szabályozása az 1924 január 27-én aláírt római egyezményre maradt, mely olasz területnek ismeri el Fiume várost és kikötőjét, a Barosskikötőt azonban Szerbiához csatolja. A kikötőnek ez a kettéosztása sok elintézni való gazdasági kérdést hozott magával, melyekre nézve tovább folytak a tanácskozások részint Velencében, majd Firenzében. Az egész kérdés komplexumot csak 1925 június-20-án fejezték be Nettunóban, ahol aláírtak 31 konvenciót és egy zárójegyzőkönyvet, mely kimondja, hogy az összes egyezményeket csak együtt és egyszerre lehet elfogadni, úgyhogy mindegyik rendelkezés érvénye a többiek érvényességétől függNégy éven keresztül folytak tehát ezek az állami tárgyalások, de kizárólag a centralista belgrádi kormányok folytatták őket, melyekben a horvátoknak és szlovéneknek akkor még semmiféle képviseletük nem volt. Ezek az ilyen megállapodásokba nem is mentek bele. A horvátok a maguk területének tekintik Dalmáciát és leginkább tiltakoznak azok ellen a megegyezések ellen, amelyek beengedik az olasz munkásokat Dalmáciába, olasz vállalatok alapítását olasz tisztviselőkkel és az ingatlanszerzést olasz állampolgároknak. Ha ez az egyezmény a többivel együtt a ratifikálás folytán életbelép, az olasz emberfeleslegnek szabad útja lesz a különben is olaszmultú Dalmáciába, mely hosszabb-rövidebb idő alatt legalább is annyira olasz gyarmattá válhat, mint Albánia. Epp úgy nem tudják a horvátok és szlovének megbocsátani Fiume és az isztriai Riviéra átengedését Olaszországnak. Szlovénia sokkal nehezebb helyzetbe került így, mint volt az osztrák fennhatóság alatt, mert ez a mezőgazdaságilag passzív terület jórészt fejlett iparából élt, közlekedési útja azonban alig van, mert egyfelől elszakadt Görztől, másfelől csak nagy kerülővel jut a tengerhez. A tárgyaló szerb kormányok abban a hitben engedtek az olasz követeléseknek, hogy viszont ők meg szabadkezet kapnak Albániában, ahol a horvátokkal és szlovénekkel sem kell konkurrálni, hanem maga a királysági szerb elem rendezkedhetik ott be Az olasz diplomácia azonban túljárt a