Magyar külpolitika, 1926 (7. évfolyam, 1-23. szám)
1926 / 4. szám - Századvégi tétovázások a német diplomaciában
1926 íebruár 16 - 2 — A Magyar Külpolitika 2. számú melléklete de nem legkisebbje a híressé vált táviratok Krügerhez. Azt az Eckardstein báró és Hammann között fölmerült ellentétet, vájjon Marschall báró vagy maga Vilmos császár volt-e a táviratküldés ideájának kezdeményezője, a német külügyi hivatal közölt aktái sem derítik ki, illetve döntik el. Azokból egy csöppet se leszünk e tekintetben okosabbak. De nem is ez a fontos. Fontos csak az, hogy a meggondolatlanság évekre elrontotta Németországnak baráti viszonyát Angliával. Ezt pedig a táviratküldés elhatározásában résztvett s így az egész aktusért erkölcsileg felelős német államférfiaknak előre lehetett látniok. Rapszodikus ötlet Különösen a Samoa-szigetcsoport birtoklása kérdésének elintézésekor, 1899-ben volt kitűnő alkalom messzemenő megegyezésre. A burháború már küszöbön volt, s Hatzfeldt s adlátusa: Eckardstein magánértesítésekben körülményesen leírták, mi teszi Anglia számára elkerülhetetlenné a háborút. Miként azt 1899 áprilisában (17-én) Rhodes Cecil, a Fokföld vezető államférfia, oly találóan jellemezte az angol gyarmatügyi államtitkár, J. Chamberlain előtt, hogy a bur ügynöknek, Leydsnek hatásos és szakadatlan propagandája a Fokföldön az elé a választás elé állítja Angliát, hogy vagy harccal teremt nyugalmat Délafrikában vagy a védelme alatt élő Transvaal és Orange szünet nélküli ellenséges izgatása következtében elveszti az egész Fokföldet. Előrelátható volt. hogy a háború még 1899-ben kitör. S Anglia számára akkor a splendid isolation igen nagy veszélyt jelentett. Oroszországgal az ellentét állandóan megvolt, nemcsak India, China, hanem 1895 óta Egyiptom miatt is, mert ezzel Oroszország a főérdekeltnek, a vele szövetséges Franciaországnak kezére járt Franciaország pedig az őt 1897-ben Fashodában ért kudarc és megalázás miatt örömest vett volna revánsot. Sőt egy dán származású ügynöke, J. Hansen révén puhatolózott is, nem lehetne-e Anglia ellen egy kontinentális európai koalíciót létrehozni. A Samoa-szigetek birtoklása kérdésének sima és gyors elintézése tehát kitűnő mód lett volna arra, hogy Angliával nehéz órájában Németország az aránylag kevésbbé jelentős Samoa-kérdésen túlmenőleg minden függő kérdésre nézve megegyezzék. Ennek persze az lett volna az előfeltétele, hogy volt, minden haszon nélkül, ellenben nagy károkat okozva. A Bismarck utáni német külpolitikát azonban éppen a tájékozatlanság és iránytalanság jellemzi legjobban. Amikor megvolna a sokat óhajtott alkalom az Angliával való reális megegyezésre, akkor azt kicsinyes gyanakvás okából elszalaszt) ák, mikor pedig hiányzik a kellő alkalom, akkor tüszúrásokkal igyekeznek Angiiát a hármas szövetség oldalára kényszeríteni. Pedig a londoni német nagykövetség igazán minden lehetőt megtett arra, hogy az Angliával való tartós megegyezésre az útat egyengesse. a német diplomácia, helyesebben a külügyi hivatal, a sajtó felvilágosítása útján a német közvéleményt idejekorán tájékozltjassa a várható angol-bur háború valódi okai felől. E helyett azonban egészen más történt. A bur ágensektől félrevezetett német sajtó nyakló nélkül uszított Anglia ellen. Majd 1899 novemberében a német császár angliai tartózkodása alatt Bülow német külügyi államtitkár és Chamberlain közötti politikai eszmecsere folyamán Bülow fölkérte Chamberlaint, hogy beszédben is egyengesse egy német-angol szövetségnek az útját. S mikor erre Chamberlain az ő november 30-i, Leiceslerben tartott beszédében, Ígéretéhez híven, nemcsak megpendítette az angol-német szövetség tervét, hanem annak valóságos előharcosává esküdött föl, a német sajtó nagy zajjal tiltakozott az ilyen „sértő inszinuáció" ellen. S mit tett erre Bülow külügyi államtitkár? A német birodalmi gyűlésen két héttel később elmondott beszédében egyszerűen hátat fordított Chamberlainnak, s holmi angol-német szövetségnek még a gondolatát is visszautasította. A német külügyi hivatal és annak akkori vezetője, miként láthattuk, az angol közeledés e kitűnő alka1mát nemcsak kiaknázatlanul hagyta, hanem ráadásul még el is kedvetlenítette az angol-német szövetkezés eszméjének legbefolyásosabb előharcosát, Chamberlaint. Magát a Samoa-szigetek szétosztásának kérdését is oly tapintatlanul kezelte a német külügyi hivatal, hogy Hatzfeldt minden diplomáciai ügyessége és tapintata ellenére a tárgyalások fonala Salisburyval, az angol miniszterelnökkel, 1899 tavaszán megszakadt. Ugyanis kerülő útakon egyremásra ultimátummal, a diplomác'ai viszony megszakításával fenyegetőzött Holstein, ha Salisbury lord nem mond egyszerűen áment a német külügyi hivatal javaslataihoz. A Samoa-szigetek kérdésében a német kormány és Salisbury között megszakadt tárgyalásokat a londoni német nagykövetség első titkárának, Eckardsteinnek, sikerült 1899 nyárutóján újra fölvenni, még pedig az angol gyarmatügyi államtitkárral, J. Chamberlainnal kezdeményezett direkt tárgyalás útján. Ugyanis a nagykövet, Hatzfeldt gróf már 1899 tavaszán észrevette, mily gyorsan megérti Eckardstein báró Chamberlain pszrhéjét egy kereskedelempolitikai kérdés letárgyalásakor. Ez az afrikai alkoholvámok nemzetközi egyezményben való szabályozásának kérdése volt. melyet Bruxellesben nemzetközi konferencián tárgyaltak, s a megegyezés a német delegátus, dr. Göhring, magatartása miatt majdnem meghiúsult, mikor aztán Eckardstein magával Chamb-erlainnal lépett érintkezésbe, s nagy politikai ügyességgel hamarosan kielégítő eredményt hozott létre. E tapasztalaton fölbátorodva, maga Hatzfeldt vetette fel a német külügyi hivataltól el is fogadott azt az eszmét, hogy a Samoa-szigetek kérdését is bízzák Eckardstein és Chamberlain között lefolytatandó tárgyalásokra. Eckardstein kezdeményezését Chamberlain kedvezően fogadta, s csakhamar meg is állapodtak a kompenzációkon alapuló szerződéstervezet szövegében, melynek perfektuálása persze a két kormány elfogadásától függött. E tervezet szerint Németország lemondott volna a Samoa-szigetekre vonatkozólag őt megillető egyharmad járandóságáról s ezért cserébe megkapta volna az angol Salamon-szigeteket, a Savageislandot, s a Togoföld partvidékén elterülő folyamdeltát. A szerződéstervezetet a német külügyi hivatal illetékes faktorai, sőt maga a külügyi államtitkár, Bülow is kedvezően fogadták, de a készülődő egyezményt valahogy megszimatolta a szigetek kompenzációra való felhasználása iránt ellenséges Tirpitz admirális is, a császár kedvence, akinek aztán sikerült is elkeseredett támadással a császár véleményét megmásítani. Közben kitört az angol-bur háború is, s a dr. Leyds ágenseitől félrevezetett német sajtó kíméletlen támadásai miatt az angol kabinet és közvélemény annyira irritált volt, hogy csak nagy üggyel-bajjal tudott Eckardstein megegyezést elérni, A Szamoa-szigetek birtoklása