Magyar külpolitika, 1926 (7. évfolyam, 1-23. szám)

1926 / 3. szám - A háborus felelősség kérdéséhez

A Magyar Külpolitika 1, számú melléklete - 3 1926 február 1 igyminiszter „emelt hangulatban' jelentette az orosz katonai attasénak Parisban, hogy a francia kormány szilárdul el van tökélve a háborúra... De hát a francia nép előtt azt kellett demonstrálni, hogy a németek támadták meg a védtelen Franciaországot, különben nem ment volna háborúba és nem tartott volna ki öt hosszú esztendőn keresztül . . . Hiába: már háromszáz év előtt megmondta Retz biboros. „Semmi sem tesz nagyobb hatást a népekre, mintha elhitetik velük, hogy mikor támadnak, voltakép csak védekeznek". Ezúttal is így történt. Mozgósítás . , . hadüzenet... ellenségeskedések megkezdése . . . mindezek a tények, bármily fontosak is a háborús felelősség szempontjából, magukban véve még nem volnának elegendők annak megállapítására, hogy igenis Oroszország és Franciaország akarták a háborút, ha a psychologiai tények egész sorozata meg nem erősítené az entente bűnösségét; olyan psychologiai tényezők sorozata, amelyek nem a központi hatalmak, hanem volt ellenfeleink hiteles diplomáciai okmánytárából kerültek ki és amelyeket annak idején gondosan kihagytak vörös, kék stb. könyveikből volt ellenfeleink. Ezek a tények kétségtelenül mutatják, hogy Pasics kormánya épp úgy akarta a háborút, mint Poincaré és mindennapi munkatársa, Isvolsky. Az újabban napfényre került és az entente vezető köreiből származó nyilatkozatok közül csak néhány pregnáns adatot akarok még megemlíteni állításaim alátámasztására. A szerb háborús akaratnak legnevezetesebb dokumentuma az a könyv, melyet Dr. M. Bogicsevícs, volt szerb követ írt a háború okairól. Az első kiadás németül Zürichben, 1919-ben, a második 1925ben franciául jelent meg Párisban. Ebben Bogicsevics elmondja, hogy Pasics 1913. augusztusában, közvetlenül a szerb-bulgár háború után, Marienbadban, szó szerint ezt mondta neki: „Bosznia és Hercegovina megszerzése céljából már az első balkáni háború alkalmával európai háborúra juttathattam volna a dolgot; de mivel attól féltem, hogy akkor Bulgáriával szemben nagyob engedményekre lettünk volna kényszerítve, előbb Macedónia birtokát akartam Szerbia számára biztosítani, hogy csak azután térhessünk rá Bosznia és Hercegovina megszerzésére." Oroszországnak és Franciaországnak a háború felidézése körül játszott szerepét legteljesebben az lsvolsky-féle diplomáciai levelezés világítja meg, melyet Stieve Frigyes 1924-ben és 1925-ben kiadott. Ez az 1911—1914. és 1914— 1917. éveket felölelő levelezés azokat a jelentéseket foglalja magában, melyeket Isvolsky a külpolitikai helyzetről kormányának tett. Mivel Isvolsky Poincarénak legintimebb munkatársa volt, főleg a mióta ez utóbbi köztársasági elnök lett (1912. január 14.), írásai a francia-orosz viszony összes titkait feltárják és nemcsak Oroszországra, hanem Franciaországra, sőt Angliára nézve is erősen kompromittálók. 1914. tavaszán Sazonoff már biztosra veszi Anglia támogatását is egy orosz-nemet háború esetére. Joggal, mert az angol királynak 1914-ben Párisban tett látogatása alkalmával megállapodtak, Poincaré és Doumergue részvétele mellett, az orosz, francia és angol tengeri haderő kooperációjáról. Persze se Isvolszky, se Poincaré stb. nem számoltak azzal, hogy akad majd orosz kormány, amely az orosz titkos levéltárak okmányait közzé fogja tenni és hogy ekként le fog hullni a lepel azokról a cselszövésekről, melyeket francia, orosz és angol államférfiak (lord Grey) az európai béke ellen szőttek. Az lsvolsky-féle okmányokból megállapítható, hogy az európai háború kockája francia-orosz részről már 1912-ben el volt védve. Ebben az évben jelentette ki magát Franciaország szolidárisnak Oroszország balkáni aspirációival. Mikor 1912-ben első súlyos konfliktusunk támadt Szerbiával, Isvolsky — 1912. november 17-én —• ezt sürgönyözte kormányának: „Poincaré szerint ebben az ügyben, amelyben Oroszország a leginkább érdekelt fél, Oroszországot illeti a kezdeményezés. Franciaországnak csupán az a kötelessége, hogy minden erejével támogassa. Lényegileg — tette hozzá Poincaré — ez annyit jelent, hogy ha Oroszország háborút indít, ugyanazt fogja cselekedni Franciaország is." Míg korábban, 1912. előtt, Poincaré még arra figyelmeztette Isvolskyt, hogy Franciaország nem szívesen venne részt olyan háborúban, amely idegen, illetve szerb érdekeket szolgálna, 1912. december 18-án a volt orosz nagykövet már örömujjongva jelenti kormányának: „Az utolsó napokban máinem kellett az ellen a felfogás ellen harcolnom, hogy Franciaország nem szívesen elegyednék háborúba egy más nép miatt, hanem inkább az ellen az aggodalom ellen, hogy mi oroszok esetleg túlságosan passzivek leszünk egy ügyben, a mely az egész entente helyzetét és prestigét érinti." Kétségtelenül megállapítható az, hogy már 1912-ben Franciaország plein pouvoir-t adott Oroszországnak arra az esetre, ha a balkáni komplikációk' európai háborúra vezetnének. Oroszország tudta, hogy minden körülmények között számíthat Franciaországra. Hogy pedig a háborút Oroszországgal együtt minden részletében kidolgozhassák, a békeszerető Georges Louist visszahivatták és helyébe Delcassét, Németország notórius ellenségét neveztette ki Poincaré pétervári nagykövetnek. Fontos dátum a háború előkészítésében az a látogatás, amelyet Poincaré 1914. júliusában a cári udvarnál tett Péterváron. Ekkor pecsételték meg ünnepiesen a világháborúra való eltökéltségüket a francia és orosz kormányok. A cár és a Poincaré részéről elhangzott szónokiatok és a kötött titkos megállapodások — amelyek csak most kerültek napfényre — világosan mutatják, hogy e kritikus napokban, noha az osztrák-magyar ultimátum még át se volt nyújtva — Poincaré harcaisságra tüzelte orosz szövetségeseit, ahelyett, hogy mérsékletre intette volna őket, — amint ezt állította és máig is állítja. E tekintetben Isvolsky adatait megerősítik és kiegészítik Poincaré egy belső barátjának, Paléologue francia nagykövetnek néhány fontos kijelentése. (La Russie des Tsars c. nagyszerű könyvében). Paléologue elszólásai is kínosan kompromittálók Poincaréra nézve, aki azt állította, hogy pétervári tartózkodása alatt senki se gondolt a háború lehetőségére . . . Valóban, a volt köztársasági elnök szavahihetőségébe vetett hitnek meg kell inognia, ha Paléologue könyvében elolvassuk, hogy mi történt 1914 július 22-én a Poincaré tiszteletére adott díszebéden. A montenegrói király két leánya: Anasztázia és Milica is ott voltak és így szóltak a nagykövethez: „Titkos táviratot kaptunk atyánktól: e hó végén ki fog törni a háború . . . Igen, történelmi napokat élünk! Holnap csapatszemle lesz. A zenekar a Marche Lorraine-indulót fogja játszani. . . Látja ezt a bonbonniére-t, amit mindig magammal szoktam hordani? lotharingiai föld van benne; nézze a díszasztalt,