Magyar külpolitika, 1926 (7. évfolyam, 1-23. szám)

1926 / 22. szám - Német-francia barátkozás

2 MAGYAR KÜLPOLITIKA 1926. november 16 nyára a nemzetközi politikában nem lehet hatás nélkül a román helyzetre. Persze a viszonyok nem oly gyorsváltozattal fordulnak meg, mivel a nagy összeomlás idejében ezt láthattuk. Belpolitikailag a helyzet világosabb, a tényleges uralkodópárt a liberálisok önkéntes passzivitásban vannak s Avarescuék nem egyebek, mint politikai okokból Bratianu-ék által helyesebbnek tartott politikai különítményük. Látszik ez abból is, hogy Avarescunak nem sikerült a román parlamenti váltógazdasághoz oly annyira szükséges másik pártot létrehozni, annak ellenére, hogy most ő van kormányon. A nemzeti és parasztpárt fúziója nem tisztázta a politikai helyzetet. Az ellenzéket nem tette erősebbé, a kormányt nem gyengébbé. Csupán formailag is rendezte egymáshoz való viszonyukat. Ami ezentúl a kormányzásnak balkáni és anarchikus formáit illeti, ezek változatlanul megmaradtak. De hiszen ez Romániában nem is lehet máskép. Az államot csakis az erők és módszerek tarthatják fenn, melyek létrehozták. A balkáni cinizmust és az anarchikus zsarnokságot, mégha nemzeti színezetű is, Romániából száműzni nem lehet, mert államalkotó erő. Végül,, hogy a Magyar Pártban belső ellentétek vannak, voltak és lesznek, ez természetes, örvendetes azonban az, hogy ez a szokásos magyar pártütés rendes mértékét sem érte el, hanem inkább apró civódások formájában ékteleníti el a belső magyar életet. Halad a pártszervezés is, erősödik a pártfegyelem és a nemzeti összetartás érzete; szóval Erdély magyarjai méltóak maradtak nagy elődeikhez, méltók Erdély történeti hivatásához és a nemzetükhöz. Erdély magyarjainak ez a méltó sorshordozása, hűsége és feléledő nemzeti ereje: ez 1926 Erdélyének legmélyebb és legkomolyabb tanulsága. szerítettek Németországra, Ausztriára és Magyarországra, melyek teljesítése lehetetlen, s a teljesítés elmaradásának ürügye kényelmes eszköz volt Németország felbomlasztásának, belső anarchiába döntésének elérésére. Gondoljunk csak vissza nemcsak a jóvátételi összeg megállapítása végett tartott számos konferenciára, s azokon a francia delegátusok állásfoglalására, hanem arra is, hogy közel négy évvel ezelőtt Belgium és Olaszország segítségével mily kicsinyes ürüggyel — havi kétezer tonna szén szállításának elmaradásával — léptette életbe Poíncaré a Ruhr megszállás ,,szankció"-ját, amely, kapcsolatban a franciáktól szított és pénzelt Rajna-vidéki szeparatista mozgalommal, tényleg igen közel hozta Németországot a belső felbomlás örvényéhez. Szemlélhettük azt is, mily szívósan védekezett Anglia ezek ellen az aggressziv francia tervek ellen, s nem egy külpolitikusnak feltűnhetett az is, hogy mennyi bajt zúdított a francia diplomácia Anglia nyakába akkor, a mikor átlátta, hogy Anglia keresztüllát a francia terveken. Talán elég, ha a híres Franklin-Bouillen egyezményre, valamint a Marokkóban folytatott spanyol- s angolellenes francia politikára mutatunk rá, amelyek mind csak azt az egy célt szolgálták, hogy Angliát engedékenységre bírják Franciaország kontinentális politikája iránt, amelyben a kisentente létrehozása és fentartása is szervesen beletartozott. Azonban Anglia a sok kellemetlenkedés ellenére sem tágított; az ő kontinentális egyensúly politikája számára Németország, flottájától megfosztottan mint nélkülözhetetlen erőegység tesz számot. A londoni Daves egyezmény és később a locarnoi egyezmények a mértföldjelzői a francia támadó külpolitika kudarcának. Nem szabad azonban elfelednünk sem azt, hogy mily nehéz szívvel ment csak bele Franciaország a locarnoi egyezménybe, (sőt annak meghiúsulása ez év februáriusában sem állott elő francia kulisszatologatás nélkül), sem pedig azt, hogy a locarnoi egyezmény a rajnamenti statusquo sértetlenül való tartására csak erkölcsi kötelesség, a melynek megtartásán Anglia, Belgium és Olaszország őrködnek, mihelyt azonban Anglia vitális oldalán volna fenyegetve, physikailag meglenne a lehetősége annak, hogy Franciaország az ő nemzeti törekvésének a locarnoi egyezmény hamujától takart üszkét újra lángra lobbantsa s a ^ Német-francia barátkozás Irta: Lutter János dr. Németországnak fölvétele a Nemzetek Szövetségébe s egyúttal annak Tanácsába az idei szeptember havi közgyűlésen igen alkalmas eszköz volt arra, hogy Franciaország és Németország felelős államférfiai között közeledést hozzon létre. Briand pompás taktikai érzékét dicséri, hogy azt a kedvező alkalmat nem hagyta kiaknázhatatlanul, s a genfi békülékeny beszéde hatásaként előállott békehangulatból elővarázsolta a Thoiry-i találkozót. Az ott közötte és Stresemann német külügyminiszter között lefolyt eszmecsere és esetleges megállapodások tartalma felől egész Európa közvéleménye ma is csak találgatásokra útalt. A politikusok flegmatikusabb része megnyugvással vette tudomásul a thoiryi találkozót, mint a két nagy rivális megbékélésének első komoly jelét. Voltak azonban szép számmal oly szangvinikusok, sőt álmodozók is, akik a thoiryi találkozásban egy kontinentális blokk nyitányát vélték kivethetni, melynek éle Anglia, sőt tán még az amerikai Unió ellen is irányulna. Ily zűrzavaros találgatások közepette üdvös dolog a francia külpolitikának a háború után mutatkozó főirányát élesen szemügyre vennünk, s annak alapján mérlegelnünk a thoiryi találkozás jelentőségét és értékét. Ezt annyival inkább megtehetjük, mert minden egyebet lehet a francia külpolitika szemére lobbantani, csak azt nem, hogy tétovázó, kapkodó, hiányzik belőle a céltudatosság. — Kíséreljük meg tehát a francia külpolitika irányvonalát kipuhatolni. Már a béketárgyaláson elárulták a francia delegátusok, hogy nem elégszenek meg a revanche-al, Németország legyőzésével, és Elsas-Lotharingia visszavételével, hanem azon messze túlmenő aspirációik vannak. A Rajnának sztratégiai biztonság ürügye alatt határvonalként való megszerzése oly lehetőséget nyitott volna meg Franciaország számára, mely egyenlőértékű lett volna a francia nemzet számára a XIV. Lajos és I. Napoléoni ideáinak megvalósításával: a kontinentális prepönderantiával. A kontinentális túlsúly pedig módot adott volna arra, hogy Angliát akkor támadja meg világbirodalmi pozíciójában, amikor az legkevésbbé van felkészülve reá. Clémenceau és munkatársai következetesen átgondolták programmjukat, persze az nem lett volna egyéb, mint a háborús veszély állandósítása Európában. Bárha a Rajnának „sztratégai" határvonalul való megszerzése a béketárgyaláson Foch tábornagy híres ultimátuma ellenére nem sikerült, azért a francia politikusok nem adták fel ezt a több mint két évszázados politikai tervüket. Mivel a gazdasági és pénzügyi bizottságokban övék volt a túlsúly, olyan gazdasági föltételeket kény-