Magyar külpolitika, 1926 (7. évfolyam, 1-23. szám)

1926 / 22. szám - Erdély 1926-ban

MAGYAR KÜLPOLITIKA A MAGYAR KÜLÜGYI TÁRSASÁG ÉS AZ INTERPARLAMENTÁRIS UNIÓ MAGYAR CSOPORTJÁNAK HIVATALOS LAPJA Politikai, közgazdasági és szociálpolitikai lap 88 Megjelenik minden hónap 1-én és 16-án Budapest, 1926 VII. évi. 22. szám November 16 FŐBB CIKKEINK; A. F.: Erdély 1926-ban — Lutter János dr.: Német-francia barátkozás — bj.: Uj délszláv válság előtt? — A külügyminiszter expozéja — Páneurópa problémája a Külügyi Társaságban lKét vita est — Lukács György, Faluhelyi Ferenc dr., Raínprecht Antal, Gerevich Zoltán és Jármay Elemér felszólalása) — Külügyi Társaság (Drucker György dr.: A magyar tengeri kikötő kérdése a Külügyi Társaságban — A Külügyi Szeminárium előadásai — Meghívó a Külügyi Társaság felolvasó üléseire) — Gragger Róbert meghalt — A magyar tengeri kikötő (Íklódy-Szabó János, ^ándor Pál és Zsilinszky Endre képviselők nyilatkozata) — Nemzetek Szövetsége — Idegenforgalom t Erdély 1926-ban (A. F.) Aki Erdély sorsát a szívében közelálló beteg orvosának szemével vizsgálja, a vizsgálatnál csak egy szempontja lehet, hogy a beteg szervezetében milyen útat tett meg a kór, azonképen itt is az a kérdés: a román nemzeti impermm hódító útja milyen mélyen hatolt előre Erdély szervezetében? Ha 1926-ból állítom fel diagnózisomat, akkor nyolc esztendő annyi vigasztalan szenvedése után, a remény mosolya villan át rajtam, a kór megállt s nem haladt előre; Erdély földjén a hódító román nacionalizmus is megállj-ra kényszerült. Ma még nem dönthető el, hogy csupán stagnál-e, előrefejlődik-e vagy pedig — talán — annak szűkebb korlátok közé való szorítása következik el. Megírtam már, hogy nem képzelhető el olyan román politika, mely a román nacionalizmusnak Bratianu kiépítette bástyáit önként vagy politikai taktikából feladná. Ez a rezsim önmagát ítélné halálra s omolna össze menthetetlenül. Csakis arról lehet szó, hogy a támadó politikának, azt a rendszerét, mely annyira gyűlöltté tette Bratianu kormányzatát, ebben a balkáni formájában nem folytathatja és politikai módszereiben — amennyiben azt az általános román politikai sémák megengedik — európaiabbá lesz. Lehet, hogy a nemzetközi politikának összefüggő szálai, a felborulóban levő kisantant s az előretörő szláv expanzió ütközőpontján való állami élet, az általános európai konszolidáció s ennek Romániával szemben is támasztott igényei tették kívánatossá a román nemzeti politika rendszerének megváltozását. Lehet — e tételünk felállítására nincs eléggé avatott történelemfilozófiai meglátásunk: az előbb említett okokkal együtt, a román imperializmus további kiépítése a kisebbségek életerejének olyan kemény kövébe ütközött, hogy ez a mód már nem volt tovább folytatható. így is önelégült lehet a román nacionalizmus: nemzeti államának olyan szilárd, olyan biztos alapjait rakta le rövid nyolc esztendő alatt, aminő eredményt a magyar nemzeti politika évtizedek alatt se ért volna el. Mégis ma már megállapítható tény: ha külsejében és szellemében még él és virágzik az a román állampolitíka, mely céljául a Hello Franco hírhedt tételét vallja s megvalósításának eszközeit Macchiavellítől tanulta el, ez ma már mint faktor hatékonnyá lenni nem tud, jóllehet az intézkedései még ebből a fogalmi körből táplálkoznak; de érvényesülésüket hatályon kívül helyezi az élet — mindennél, még a román államnál is erősebb — vastörvénye. Tehát elveszett a magyar föld, két millió magyar szegényebben bár, de él tovább, nincs már annyi magyar iskola, de a magyar szó erősebben viszhangzik, mint bármikor nyolc év alatt, rettentő magyar nemzeti vagyon veszett el (kisebbségi szempontból óriási hatása volna egy ilyen veszteségkataszternek, mely az államilag szervezett és kisebbségellenes rablásnak végeredményeit a világ előtt feltárná), de a magyarság vagyoni életstandardjában leszorítva még mindig él. Vájjon van-e nagyobb robbantó erő, mint egy államhatalmílag elproletarizált és nemzeti életlehetőségében meggátolt kisebbség? Amikor nincsen vagyon, amit félteni kellene és nincsen józan megfontolás, mely a beatí possíelentes-ek boldog sajátja. Egy bizonyos, Erdély magyarjai ma már túlélték a trianoni bukás könnyűségét, a seb súlyos, de már nem életveszélyes. Már megírtam 1924 Erdélyéről, amikor a legkeményebb sötétséggel nehezedett reánk Bratianu sújtó keze, hogy a magyar nemzeti élet átfogó szempontjain át mérlegelve az eseményeket, nem az a fontos, hogy milyen kvalitatív értékekkel él az erdélyi magyarság, a fontos az, hogy kvalitative éljen, maradjon meg és mentse át magát jobb idők kedvezőbb lehetőségei számára Erdély kétmilliónyi magyarja. Ma már biztos, hogy túlélte a katasztrófát s nem kétséges Erdély magyarjai ma már élni fognak és élni tudnak őseik földjén. Ha ebből a szemszögből nézem Erdély sorsát ez esztendőben, az az általános érzésem, a képem kedvezőbb lesz, mint az eddigi esztendők mérlegei, de éppen ezért esik el súlya és jelentősége azoknak a kísérő politikai jelenségeknek, melyek ez évben domináltak Erdélyben. Bratíanut felváltotta Avarescu, erről a M. Külpolitika olvasói már tájékozódtak, majd a csúcsai kaptum revideálása, a választások s a magyar mandátumok elnyerése s ezzel a magyar parlamenti csoport megalakulása s a magyar politikai befolyás elismerése Romániában. De itt is mutatkozik az a felismerés, mely a magyar kisebbség politikája szempontjából döntő jelentőségű és pedig az, hogy milyen mértékben konszolidálódtak Csonkamagyarország viszonyai és kapott súlyt a külpolitikában, pari passu javultak az utódállamok magyar kisebbségeinek viszonyai s a javulás mértéke mindig az a viszony volt, amilyenben Csonkamagyarország állott az illető utódállammal. Az is bizonyos, hogy Románia külpolitikai helyzete nem mutatja a kedvező alakulás képét. Nem romlik feltűnően, de az olasz-francia ellentét kiéleződése elvette az olasz orientáció jelentőségét, melyről lapunk mult számában érdekes tudósítás is jelent meg. Németország megjelenése Genfben s bizoAra: 2500 korona