Magyar külpolitika, 1926 (7. évfolyam, 1-23. szám)

1926 / 2. szám - A népek önrendelkezési joga és a békeszerződés

HflGYflR KÜLPOLITIKA A MAGYAR KÜLÜGYI TÁRSASÁG ÉS AZ INTERPARLAMENTÁRIS UNIÓ MAGYAR CSOPORTJÁNAK HIVATALOS LAPJA Politikai, közgazdasági és szociálpolitikai lap 88 Megjelenik minden hónap 1-én és 16-án Budapest, 1926 VII. évi. 2. szám Január 16 Főbb cikkeink: Ambrózy Gyula: A nemzetek önrendelkezési joga és a békeszerződések. — Prágában cseh-lengyel uniót terveznek. — Külügyi Társaság (Szabolcs vármegye a Külügyi Társaságért Külügyi Szeminárium — Csekey István: Az észt kormány.) — Horváth Jenő: Anglia és a magyar szabadságharc. — Diplomáciai élet. — bj. A montenegrói kérdés. — A román trónörökös lemondása. — Lutter János dr.: A moszuli kérdés. — r.: Megváltás Szibériából. — Koiiler Károly dr.: Az ingójelzálogról. — A bolgár kormányválság. — A világsajtóból. — Közgazdaság. A népek önrendelkezési joga és a békeszerződés Irta: Ambrózy Gyula A népek, a nemzetek önrendelkezési joga a békeszerződések előtt erkölcsi, etikai elv gyanánt szerepelt, de a jog világába nem tudott keresztülhatolni. Vagyis erkölcsi követelmény volt a nemzetközi életben, hogy amely • nép a nemzeti lét magaslatára emelkedett, amelyben a nemzeti öntudat már kialakult és amely már önkormányzatának feltételeit is megte rémtette, úgyszintén az ehhez szükséges erkölcsi erőt, kulturfokot s az önirányzásra való készséget már megszerezte, annak nemzeti mivolta állami létben érvényesüljön. Ugyancsak a népek önrendelkezési jogának, mint etikai elvnek egy kevésbbé erőteljes alakja, az elvből folyó további erkölcsi követelmény volt az is, hogy az a nép, amely az állami lét etikai és kulturfokára még nem emelkedett ugyan fel, de amelynek nemzeti öntudata már kifejlődött s eléggé érett arra, hogy a kormányzatban bizonyos mértékig részesedjék, illetve amelynek művelt rétegei már bizonyos kormányzati képessegekkel rendelkeznek, kulturális és politikai fejlettségének megfelelő önkormányzattal ruháztassák fel s abban állami létre neveltessék. A politikában természetesen az etikai elvek, az erkölcsi követelmények érvényesülése mindig erőkifejtéssel, jár, amelynek eszközei a népek életében gyakran a fegy verek, a forradalom, a polgárháború, ami viszont nem egyszer az államok közötti háborúkra szolgál alkalmul vagy akár csak ürügyül. A nemzetközi jog eddig csupán azt tekintette hivatásának, hogy ha vamely nép, vagy valamely nemzet már kiküzdötte teljes önrendelke zését, ha saját erejéből az állami lét fokára emelkedett, ezt az elismerés formális tényével egyszerűen szankcionálta. Csak egyetlen vonatkozásban tudott a népek önrendelkezése a nemzetközi jog körében a jogi lét szinvonalára emelkedni, nevezetesen a háborúk utáni területváltozásoknál, amelyek eseteiben az újabb nemzetközi jogfejlődésben szokásjogi elvvé vált, hogy valamely területnek más állam uralma alá bocsátásához az illető területen lakó népesség népszavazására van szükség. A szövetséges és tanult hatalmak a világháború folyamán, főleg annak végefelé a népek önrendelkezési jogát mint a világ új berendezkedésének alapelvét, mint az „új nemzetközi jofe" alaptételét hirdették és dobták bele a közvé leménybe, a békeszerződéseket pedig a győztes hatalmak, győzelmi mámorukban, e mámor elfogultságában, nemcsak a nagy háború befejező eseményének tekintették, de a nemzetközi jog világraszóló újításává kiáltották ki. Nem lesz érdektelen talán megállapítani, mi tudott tehát keresztülhatolni a népek önrendelkezési jogából azúj békébe, az új béke által terem tett, vagy legalább is teremteni vélt „új nemzetközi jog"-bas A békeszerződések bevezető része a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmánya, a sokaktól oly nagy hozsannával üdvözölt „új nemzetközi jog" magna chartája. Az ideológok nagy lelkesedése után azt várnók, hogy ez Egyezségokmánynak a talapzata, a leglényegesebb tartalma bizonyára a népek önrendelkezési jogának valamely impozáns kinyilatkoztatása és alapos szabályozása lesz. Azonban ezt az előzőleg annyira hangoztatott eszmét nem találjuk már az Egyezségokmány bevezetésében sem, ahol a Nemzetek Szövetségének céljai vannak felsorolva és hiába keressük ennek az elvnek pozitív kijelentését az Egyezségokmány egész szövegében. Az Egyezségokmány fagyosan hallgat a népek önrendelkezési jogáról, mintha szerkesztői erről a gondolatról egészen megfeledkeztek volna. Ha nagyon keresünk, valamit mégis találunk ebben a vonatkozásban a népszövetségi statútumban. Nem ugyan a népek önrendelkezési jogának kodifikálását, hanem ellenkezőleg, az önrendelkezés elvének oly szűkítését, oly megszorító rendelkezést, amely az elvett török területeken és német gyarmatokon lakó ama népekre vonatkozik, „amelyek a mai világ különösen nehéz viszonyai között még nem tudják önmagukat kormányozni," amelyek tehát valamely fejlett nemzet „gyámsága" alá helyezendők. A 22. cikk szól e gyámság intézményéről és e cikknek csupán 4. bekezdése az, amelyen keresztülcsillan a népek önrendelkezési jogának a követelménye, mindenesetre eléggé elbujtatva és nagyon letompítottan. Nevezetesen a 4. bekezdés szerint: „Bizonyos közületek, amelyek azelőtt a Török birodalomhoz tartoztak, a fejlettségnek oly fokát érték el, hogy független nemzetként ideiglenesen elismerhetők azzal á feltétellel, hogy közigazgatásuk valamely megbizott hatalom tanácsadó és támogató vezetése alá helyeztessék addig az időpontig, amikor már önmaguk is tudják sorsukat intézni" — s e rendelkezéshez szerepel toldatként a következő mondat: „A megbizott hatalom választásánál elsősorban ezeknek a közületeknek kívánságait kell tekintetbe venni." — Tehát az Egységokmány csak az elvett török területeken élő nemÁra.* 2500 korona