Magyar külpolitika, 1922 (3. évfolyam, 33-53. szám)

1922 / 41. szám - A cseh kormányválság - A párisi konferencia kulisszatitkaiból

MAGYAR KÜLPOLITIKA Oroszország látszólag beletörődött sorsába, de már 1870-ben felhasználta a német-francia háborút arra, hogy a párisi szerződésnek e pontját egyoldalulag semmisnek kijelentse. Az 1871-iki londoni szerződés kénytelenkelletlen elfogadta az orosz álláspontot, megállapította, hogy a Dardanellák hadihajók számára zárva maradnak. A szultán azonban kivételesen békében megengedheti hadihajók számára is az átmenetelt, ha ezáltal az 1856-iki párisi szerződés kivitelét biztositani óhajtja. Az 1878. évi St. Stefanói békében a győztes Oroszország a békeszerződés titkos pontjai által e kérdésben nagy kedvezményeket szerzett, többek között elfogadtatta Törökországgal, hogy a kereskedelmi hajók számára háborúban is nyitva lennének a Dardanellák. Anglia ujból tiltakozott, flottája befutott a Dardanellákba és Oroszország végül elfogadta a berlini konferencia határozatait, melyek azonban tulságosan világosak. Oroszország a konferencián keresztülvitte, hogy a hadihajókat a Dardanellákból európai érdekekből kizárták, mig Anglia kijelentette, hogy csak a szultánnal szemben vállalja azt a kötelezettséget, hogy Törökország független ebbeli döntését elismerje. Gyakorlatilag az orosz álláspont érvényesült egészen a világháborúig. Talán nem érdektelen Oroszországnak 1912-ben tett kísérletét megemlíteni, mely újból felvette az ackermanni és drinápolyi szerződések tervét, hogy csak Oroszország és Törökország rendezzék a Dardanellák kérdését. Ez a kisérlet Anglia ellenállásán kudarcot vallott. A kérdés legujabbi fejleményei ismertek. A szövetséges hatalmak megszállották a Dardanellákat és csak az mehet be vagy jöhet ki, akiknek ők adnak engedélyt. Talán említésre méltó még az 1921 márc. 16-án kötött török-orosz szerződés, melyben a Dardanellákat megnyitják a kereskedelmi hajóknak, hadihajókról egyetlen szó sem esett. Egyébként Oroszország és Törökország megegyezett abban, hogy a Feketetengerben és a Dardanellákban való hajózást szabályozó nemzetközi szabályzat kidolgozásával egy a parti államok képviselőiből álló konferenciára bízzák azon feltétel alatt, hogy a konferencia döntése Törökország szuverénitását, valamint Törökország és Konstantinápoly biztonságát nem veszélyeztetik. Még meg sem alakult a Sveh1a-féle cseh koncentrációs kormány az összes pártok képviselőiből s máris kénytelen volt visszalépni, mert a nemzeti szocialisták és szociáldemokraták öszszevesztek a közmunkaügyi tárcán, így Masaryk elnök megbízta Benest, hogy vigye tovább a kormányelnöki teendőket. A Benes-kormány tulajdonképpeni válságba a Petka miatt jutott, mert ez a hatalmi szervezet, a parlamenti ötös tanács, külön politikát folytat Masaryk elnökkel szemben éppen ugy, mint Benes külügyminiszterrel. Különösen a kisebbségekkel szemben olyan türhetetlen kormányzati rendszert honosított meg, hogy az ellenzéki táborba sodorta a tót néppártot, nemzeti pártot és teljesen elidegenítette a német parlamenti blokkot, mely pedig elég jóakarattal fogadta annak idején Benes kinevezését, tőle várván az addigi kormányzati zaklatások megszüntetését. Hogy a valóságban ellentét van-e a Petka politikája és Benes hivatalos fölfogása közt, mindenesetre nagy kérdés, mert a cseh politika kétszinüségét ismerve, könnyen meglehet, hogy csak szereposztás az egész látszólagos ellentét. Benes a kisebbségek megnyugtatására föltétlen ígéreteket tett, mert tudja, hogy azok teljesitésére a Petka ellenállása miatt ugy sem kerülhet sor, a Petka pedig vállalja az ódiumot, csakhogy sikerre vigye a Benesék türelmetlen túlzó nacionalizmusát. A cseh kormányzatnak nagy szerencséje, hogy a nemzeti kisebbségek párttöredékekben vannak mogoszolva és egységes állásfoglalásra csak nehezen hozhatók. Lassanként azonban ugy a német polgári pártok, mint a tótok, politikájuk fővonalaiban legalább megegyeztek s ma már a tót pártok közül mindössze az agráriusok támogatják a kormányt, a többi nemcsak hogy a kormányban nem bizik, de magával az állammal is szemben áll és nyíltan az autonómiát követeli. A német pártok a németség földrajzi széttagoltsága miatt sem követelhetnek területi autonómiát, hiányzik is ehhez nekik egy olyan irott biztositék, mint a tótoknak a pittsburgi egyezmény. Az ő harcuk tehát általában az összes nemzeti kisebbségek jogaiért, különösképpen a kantonális rendszerért folyik. Ebben a harcban a cseh kormányzat erőszakoskodása szükségszerüleg a radikálizmus felé sodorja őket és előrelátható az idő, amidőn a polgári blokk természetes szövetséget talál az erős német szociáldemokrata csoportban. A német polgári képviselők száma harmincegy, de ezek öt kulönbözö párt közt oszlanak meg. Az öt párt: a német nemzeti párt, a német demokrata szabadságpárt, a német nemzeti szocialista munkáspárt, a német agrárpárt és a német keresztényszocialista párt közös parlamenti szövetséggé egyesült, melynek elnöki székében az egyes pártklubok elnökei alapszabályszerüleg váltják föl egymást. A szövetség politikáját nemzeti kérdésekben a radikális nemzeti párt, gazdaságiakban a demokrata párt irányítja. A német nemzeti párt a régi Ausztria-beli Wolf-Schönerer-féle német radikális csoportnak utódja. Mostani vezére a demokratáktól átlépett dr. Lodgeman egykori helytartó lett. A pártnak a német birodalombeli porosz monarchista és konzervatív körökkel van kapcsolata, kezdetben a Németországhoz való csatlakozást sürgette és egész nemzeti politikáját a versaillesi és saint-germaini béke öszeomlására alapozta. Ez a politika teljesen negatív szerepre szorította a pártot a parlamentben, igy működése meddő és pillanatnyi sikereket sem hozhat. Gazdaságilag nincs határozott és pontosan kidolgozott programmja sem a jelenre, sem a jövőre; általában konzervatív és kapitalista irányu. Vezetői közt két gazdasági szakember van: dr. Medinger és Jesser. Mindkettő azonban inkább csak fizetési és bérkérdésekben lép fel kezdeményezőleg. A párt tagjai magasabb rangú volt tisztviselők, tanárok, tanítók, a magántisztviselők elitje, pénzügyileg pedig a német nagyiparosok támogatják. Ezek egyébként nagyon is reális politikusok, reálisak és megalkuvók az üzleti életben, a magánéletben azonban szélső nacionalisták. A nemzeli szocialista munkáspárt a kisebb magánalkalmazottak és kisipari munkások pártja, nemzeti programmja azonos a nemzeti pártéval, gazdaságilag azonban erősen szociális árnyalatú. Vezetői mind polgárok, ezért a szociáldemokratákkal nem is tudta komolyan felvenni a küzelelmet. A demokrata párt talaja a német nagyipari és kereskedelmi körökben van. Éppen ezért nem is teheti magáévá a Németországhoz való csatlakozás programmját, minthogy földrajzilag ez a nyelvszigetekre vonatkozólag lehetetlen, hanem meglehetős megalkuvás utján elvileg szívesen keres megegyezést a csehekkel. Gazdaságilag Vasárnap, 1922 október 8. a régi liberális szabadkereskedelmi alapon áll. Bár követőinek tábora legalább is akkora, mint a nemzeti párté, népszerű vezető hiányában alig tudott néhány mandátumot szerezni. Képviselői ellenben oly súlyos egyéniségek, hogy gazdasági kérdésekben a parlamenti szövetségben ez a párt vezet, sőt szavának a csehek előtt is súlya van. Sajátságos, hogy ez a párt a sajtóval nem törődik, annyira, hogy még lapot sem tart fenn. A keresztény szocialista párt nem egyházi kérdésekben a demokratákkal halad, gazdaságilag a nemzeti szocialistákkal. Az agrárpárt a legerősebb polgári párt, politikai kérdésekben haladó, gazdaságiakban szigorúan agrárius, egyébként legkevésbé nemzeti és soha meg nem szakította az összeköttetéseket a cseh agráriusokkal. Ilyen különböző programmu pártok szövetkezése természetesen csak nehezen működött és egész parlamenti ténykedése csak a kormány egyes intézkedéseinek kritikájában merült ki. Egyetlen pozitiv vívmánya a hadikölcsön ügyében volt, amikor rá tudta szorítani a kormányt, hogy megfelelő törvényjavaslattal álljon elő a hadikölcsönök beváltása tárgyában. A legújabb időben, azonban mind az az öt párt a németség folytonos üldözése miatt határozottan balfelé szorittatik és ma már olyan ellenségként áll szemben a német és a cseh nép az uj köztársaságban, mint hajdan az osztrák császárságban. Június hónapban a nacionalisták a munkáspárttal külön szorosabb harcvonalba egyesültek, ehhez csatlakozott most az agrárpárt is és valószínű, hogy a másik kettő is követi őket. Az erdők kisajátitása volt az a döntő esemény, mely a németeket végleg a legélesebb ellenzékbe sodorta. A cseh agráriusok és szocialisták a határmenti német telepek erdőségeit mind kisajátították és cseh gyarmatosítással akarják elvágni az itteni német tömböket német birodalmi fajtestvéreiktől és szomszédaiktól. Az általános gazdasági romlást is a csehországi német nép maga ellen irányuló kormányintézkedésnek tekinti. A fejlett német nagyipart és a német mezőgazdaságot akarja a kormány a német körök szerint a szokol erőszakos felhajtásával tönkretenni, hogy igy a németséget koldusbotra juttatva, politikailag is az ellenállás lehetőségétől megfossza. A cseh piac térvesztesége a szokol magas árfolyama miatt elsősorban a csehországi német iparvállalatokat kergette válságba s most már az egész német kisebbség nevében adhatta ki a jelszót az eddig annyira mérsékelt Krepek képviselő a leitmeritzi népgyűlésen szeptember 10-én: „A mi népünk ebben az államban, ahol minden jog és igazság megszűnt, egyetlent eszköze maradt: a harc. Harcot inditottak ellenünk, mely létünket fenyegeti. Ezekbe a harcokba nemcsak mint a falu képviselete, hanem mint az összes német polgári pártok szövetségének tagja, állunk csatasorba. " Ha az eddig mindig megalkuvó német kisgazdapárt vezére ilyennek látja a jövőt, mit mondhatnak a szélső nemzeti pártok képviselői. Az bizonyos, hogy a Petka akár titokban, akár nyíltan kormányoz tovább, a három és fél milliónyi német kisebbséget elszánt harcban fogja magával szemben találni. Hogy a békeszerződések mennyiben állanak a Wilson-éle pontok alapján és mily mesterkedések előzték meg megkötésüket a párisi konferencián, azt igen érdekesen világítja meg Temperley müvében „A párisi békekonferencia történeté"-ről, melyet Davis bírál a Quarterly Reviev legutóbbi számában. Temperley elmondja, hogy a konferencia döntéseit három-négy ember hozta, mig Davis azt állítja, hogy a legtöbb esetben a döntés a szakértőkkel való tanácskozások eredménye. Temperley informálói Davis szerint nem tartoztak — House ezredes kivételével — a konferencia belső emberei közé. Az amerikai informálok azt állítják, hogy az osztrák határok kérdésében a konferencia a határmegállapitó bizottság véleményét fogadta el, kivéve Dél-Tirol esettében, amelyet titkos konferencián döntöttek el és ahol az ottani német lakosságot egyszerűen feláldozták a dalmáciai szlávok érdekeiért. Az amerikai informálók közül különösen Coolidge itéli el a konferencia eljárását. Szerinte a békeszerződésben a népek önelhatározási jogát csak akkor vették figyelembe, amikor ez az osztrák érdekekre káros volt. Viszont Nyugat-Magyarországot az önrendelkezési jog alkalmazásának köszönhetik. Bowman és Westerman szerint Konstantinápoly kérdését az angol érdekek szempontjából döntötték el. Danzigot is Anglia akarta szabad kikötőnek, mert anyagi előnyöket várt belőle. Douglas Johnson szerint Olaszország nem biztonságot keresett az Adrián, hanem hármas hídfőt, amelyről terjeszkedhetik a Balkánon. A rapallói egyezményt is csak angolfrancia nyomásra írták alá a szerbek. Az amerikaiak véleménye szerint a magyar békeszerződésnél arra tekintettek, hogy a szerb, román, cseh aspirációkat elégítsék ki, valamint, hogy az uj államokat a béke érdekében - minél erősebbekké - tegyék. Az igazságtalanságok elsimítását, melyek ebből erednek, a kisebbségi kikötésekre és a népszövetségre akarták bízni, Temperlev rámutat, - hogy mindennek dacára a románok a kolozsvári egyetemet bezárták. A magyarok megjegyzése, hogy az uj államok épp ugy nemzetiségiek lesznek, mint a monarchia volt, igaznak látszik Wallis statisztikai táblázatai szerint. Az uj államokban 5 millió német, 3 millió magyar és ¾ millió mohamedán van és ez igen veszélyes állapot, tekintve, hogy az eddigi uralkodó fajok száma a legnagyobb. Ausztria helyzetét Goede nem látja reménytelennek, különösen, ha a jóvátételi követeléseket elengedik a szövetségesek. Tardieu információi nem egyebek, mint Clemenceau politikájának a védelme. Érdekes azonban megjegyzése, hogy három tipusa volt a békedelegátusoknak Párisban: némelyek a legyőzötteket folytontos csipkedésekkel akarták megalázni, mások a francia imperializmust hirdették Európában, mig Clemenceau és társainak célja Franciaország biztosítása volt jogosulatlan támadások ellen. Mig Hanotaux ragaszkodott ahhoz az illúzióhoz, hogy Németországot apró részekre lehet szétszaggatni. Clemenceau véleményei higgadtabbak voltak. Ő is túlzott azért egyes esetekben. Igy azt hitte, hogy az orosz szovjetet izolálással tünkre lehet tenni és a fehér oroszok támogatása Európa részéről megdöntheti. A szíriai kalandot is nagyon fontosnak tartotta és túlsokat várt a keleteurópai uj államok hálájától Franciaország iránt, amelyben a franciák csalódtak. Ezek az elszórt adatok is élesen világítanak be abba a műhelybe, amelyben a jelen Európájának a sorsát koácsolták és illuzóriussá teszik a nagyhangú frázisokat a szövetségesek igazságérzetéről, melyet például Millerand is hangoztat; a trianoni békeszerződéshez csatolt kísérőlevelében. 4